– Mikor és hogyan döntötted el, hogy biciklivel indulsz el Indiába, Kőrösi Csoma Sándor útján?

– 2018-ban született meg a döntés, hogy bejárom azt az utat, amit Csoma Sándor tett meg. Korábban, 2014-ben olvastam el Kőrösi Csoma Sándor Bernard Le Calloc’h által összeállított útinaplóját. A könyv nagyon felkeltette az érdeklődésemet, illetve hatalmába kerített az az akaraterő, amivel Csoma Sándor végigvitte az útját, végigcsinálta a teljes munkásságát.

– Hogyan készültél fel testileg és lelkileg az útra?

– Gyakorlatilag semmilyen fizikai felkészülést nem végeztem pluszban. Ugyanúgy hegyet másztam előtte, folyamatosan kerékpároztam, és nem volt egy specifikus edzésem erre. Fejben pedig úgy készültem, hogy a lehető legtöbb, esetleg legrosszabb szituációt elképzeltem, és elgondolkodtam, hogyan tudnám ezeket megelőzni vagy megoldani.  

– Mesélj az indulásról! Csoma Sándor szülőfalujából, Csomakőrösről indultál el hivatalosan.

– Így van, ez volt a hivatalos indulás, ezt pedig megelőzte egy körülbelül 700 kilométeres szakasz, egy prológ, mely során a szülővárosomból, Komáromból jutottam el Csomakőrösre. Ezt is kerékpárral tettem meg, és ez igazából bemelegítésként funkcionált. Csomakőrösön néhány ottani fiataltól kaptam pár nemzeti színű szalagot és diókat, amit Dardzsilingben, a célban, Csoma Sándor sírjánál helyeztem el.

– Okozott-e nehézséget az, hogy a járvány alatt is utaztál?

– Indiában lezárták az éttermeket, nem tudtam kifőzdékben enni úgy, ahogy addig tettem. Aztán nem találtam szálláshelyeket sem. Mivel India túlnépesedett, minden bokorban van egy ember, a vadkempingezést is nehezebb volt kivitelezni. Ezt követően bezárták az egész országot. Az első hétben a turistákra nem adtak ki szabályozást, tudtam mozogni. Utána kiadtak egy parancsot, hogy senki, a külföldiek sem mehetnek sehova. Meg kellett állni és várakozni. Engem be is vittek egy kórházba, mondván, hogy Covid-tesztet kell végezniük, s ha negatív, akkor mehetek is tovább. Onnan azonban öt hétig nem engedtek ki, nem is kaptam meg a teszt eredményeit. Ekkor még hat nap volt hátra a célomig. Éjszaka megszöktem onnan, minden csomagommal együtt. Nem tartott föl senki, nem tartóztattak le, csak két megyével odébb. Visszavittek a kórházba még egy hétre. Akkor tudtam befejezni az expedíciót, miután feloldották a teljes lezárást, és már szabad volt a mozgás mindenkinek – kivéve Nyugat-Bengálban, ahová nem engedtek külföldieket. Így álruhába bújtam, indiainak öltözve, egy indiai kerékpárral jutottam célba, Dardzsilingbe, Kőrösi Csoma Sándor sírjához.

– Számodra fontos a fenntarthatóság, gondolom, ezért is utaztál kerékpárral. Még miben nyilvánult meg ez nálad az utadon?

– Amikor szálláshelyeken aludtam, akkor a nagyobb hotelláncok helyett inkább a helyi kis vendégházakat támogattam. Az élelmiszer megvásárlásával is így voltam, amikor csak lehetett, helyi élelmiszert vettem, és ritkábban vásároltam szupermarketben. Abszolút illeszkedik a fenntarthatóság koncepciójába az, hogy támogatjuk a helyi gazdaságokat.

– Vannak további terveid hasonló expedíciókra?

– Természetesen. Idén teljes hosszában átkelek az Alpokon, jövőre pedig az a terv, hogy átkelek a komplett Himaláján, a hegység legkeletibb pontjától a nyugatiig. Nemrég neveztem be a Guiness World Recordsba, hogy világrekordot állítsak fel ezzel, még várom a titulus elbírálását.

– Melyek voltak a legmeghatározóbb élményeid az utad során?

– Azok, amikor a helyiek vendégül akartak látni, és kiöntötték a szívüket. Például egyik reggel fölkeltem a sátramból Iránban, egy gyümölcsöskertben, és odajött hozzám egy férfi egy motorral. Hozott egy gázfőzőt, egy serpenyőt meg tojásokat. Leült mellém, csak pár szót szólt, és automatikusan elkezdett nekem tükörtojást csinálni. Ez kissé mesébe illő volt. Egyszer pedig börtönbe kerültem illegális bevándorlás miatt, amikor Afganisztánból Pakisztánba rossz helyen léptem át a határt. Volt ugyan érvényes vízumom, de rossz helyen keltem át. Megfizettem egy ügyvédet, aki lelépett a pénzemmel. Végül diplomaták komolyan vették az expedíciómat, a magyar nagykövetség a vele együttműködő külképviseleti dolgozók és ügyvédek segítségével kihozott a börtönből óvadékkal, így tudtam folytatni az expedíciót. Ezenkívül pedig, amikor elértem Csoma Sándor sírját, teljesen átszellemült élményben volt részem: éreztem, mennyire csodálatra méltó az, amit ő véghez vitt, és mennyire fontos megemlékeznünk róla. Az akaraterő, amivel megtette ezt az utat, szerintem mindannyiunknak rengeteget adhat, és mindannyian meríthetünk abból, amit ő végigcsinált.