Ismerőseimnél, félismerőseimnél, na meg a facebookos hozzászólások áradatában egyre gyakrabban tűnik fel, hogy mennyire elszaporodott a pszichológiai szakkifejezések használata. Kedvenc szó lett a frusztrált, a trauma, előszeretettel sütjük rá valakire, hogy nárcisztikus, vagy toxikus pozitivitással, gázlángozással vádoljuk a másik felet.
Gyakran lejön, hogy valójában nem igazán világos, hogy miről is van szó, csak hát olyan jól hangzanak ezek a szavak. Pedig a trauma nem játék, a frusztráció sem, és valóban jó lenne, ha megértenénk ezek dinamikáját, a személyiségre, kapcsolatokra, mindennapokra gyakorolt hatását.
A „lelkizős” cikkekben mostanában gyakran előkerül a gázlángozás (gaslighting). Az érzelmi bántalmazás egyik formája ez, kemény érzelmi manipuláció, amit elég nehéz felismerni – védekezni ellene még nehezebb. A je­lenség során a bántalmazó valahogy mindig úgy alakítja a kommunikációt, a vitákat, hogy végül az elszenvedő elkezd kételkedni saját valóságérzékelésében, józan eszében, ítélőképességében, emlékezetében, lassan elhiszi magáról, hogy tényleg képtelen „jól” látni a dolgokat, elkülöníteni a megtörténtet a nem megtörténttől, miközben a manipulatív fél lassan az őrületbe kergeti.
A toxikus pozitivitást is gyakran hallom emlegetni. Ez a „címke” annak „jár”, aki mindennek csakis a jó oldalát nézi, és egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az esetleges negatívumokról, elbagatellizálja, elpoénkodja azokat. Igazából onnantól mérgező ez a viszonyulás, amikor például egy kapcsolatban a másik fél rossz érzései, szorongásai, esetleges igényei nem kapnak teret, és maga a „túl pozitív” fél az állandó vidámsággal, feldobottsággal elrejti valós érzéseit (gyakran saját maga elől is), és mindent hárít, ami az ő pozitívságát fenyegetné. Nehézségeket így kezelni nem igazán lehet, márpedig az életnek azért szoktak lenni árnyékos napjai is…
Összességében nagyon jó, ha tágul az emberek pszichológiai műveltsége, nő a pszichológiai tudatosság, hiszen így egészségesebbé válhatnak a kapcsolatok, hatékonyabbá a problémák kezelése. De – és ez egy hangsúlyos de – azzal, hogy ezeket a jól-rosszul megtanult fogalmakat mindig csak a másik viselkedésére tapasztjuk rá, egy tapodtat sem kerülünk közelebb a kiegyensúlyozottabb működéshez, harmonikusabb kapcsolathoz. Az sosem visz előre egy vitát, ha a másik felet kezdjük diagnosztizálni műkedvelő terapeutaként. Az viszont igen, ha egyszer magunkat próbáljuk megismerni, magunkban vesszük észre, hogy hoppá, néha én is gázlángozok, vagy gyakran vádolom a másikat örökös panaszkodással, miközben nincs semmi baj (szerintem), vagy magamban érem tetten, hogy nehezen tűröm a frusztrációt, és olyankor elönt a tehetetlen düh, amit a társamon/gyerekemen/kollégámon verek le.
Ha valamelyest értjük a saját érzéseinket, és elég bátrak is vagyunk felvállalni, akkor már meg lehet próbálkozni azzal, hogy visszajelzéseket adjunk a másik fél számunkra zavaró viselkedésformáira. Persze címkék nélkül, inkább érzéssel, valós odafigyeléssel és őszinteséggel. Párbeszéddel.