A Túl közel már számos fesztiválon sikert aratott, Szarajevótól Prágáig, hamarosan a hazai mozikban is látható lesz.

– Olyan történetet mutattok meg, amit az emberek inkább elhallgatni szoktak. Mi volt benned, amikor eldöntötted, hogy igen, mi ezt felvállaljuk?

– Először is elegem lett abból, hogy az emberek egy része nem hitt nekünk, széles körben elterjesztették, hogy ez hazugság. Én addig nem tudtam, hogy ennyi hasonló ügy van körülöttünk, és azt akartam, hogy beszéljünk végre erről, ne legyen már tabu. Nem volt könnyű közszemlére kitenni, ami velünk történt, mert nem szívesen teregetem ki a szennyesemet általában… De akkor mégis az volt bennem, hogy el akarom mondani, mi az igazság, és valamilyen szinten meg szeretném változtatni az emberek viszonyulását. Mivel rajzolni annyira nem tudok, írni sem, de filmet már forgattam, így azt mondtam Botinak (Püsök Botond, a film rendezője, operatőre – szerk. megj.), hogy szeretnék valamit mégis, segíts.

– Hittél a változtatás lehetőségében?

– Nemcsak hogy nem beszélünk a bántalmazásról, hanem a társadalom viszonyulása gyakran kimerül abban, hogy hát ez van. Igen, hittem, mert változás kell, abban is például, hogy egy ilyen eset nem az áldozatnak szégyen, akit egyelőre inkább megbélyegez a közösség, hogy biztos ő volt a hibás, ha az megtörténhetett. Románia Európában az utolsó helyen áll a hasonló esetek kezelésében, jogilag, szervezeti szinten is. A miénk egy sikertörténet ahhoz képest, hogy mik vannak, mert elfogadható ítélet született, és segítséget is kaptunk az illetékes szervezetektől. Én folyamatosan hiányolok egy térképet, ami mutatná, hogy ha megtörténik a baj, hová, merre induljon el az ember. 

– A film öt évet ölel fel, miközben látjuk a kálváriát, amin végigmentetek. Mit tanultál meg magadról ezalatt?

– Magamon nem igazán vettem észre, de mások mondták, hogy mennyire másképp beszélek arról, ami történt. Megerősített, és megtanultam, hogy igenis kérjek segítséget, mert az nehezen ment nekem. Az egész történet egyfajta bölcsességet, edzettséget is adott, és a fontossági sorrend is valahogy helyre került az életemben.

– Segített a film a feldolgozásban? 

– Voltak kételyeim, hogy milyen lesz a lányomnak, aztán vállaltam a felelősséget. Természe­tesen ő benne volt, azt mondta, hogyha egy gyereknek is segít segítséget kérni, akkor már megérte. A szarajevói bemutató után idegenek állítottak meg az utcán minket, és zokogva gratuláltak, azt mondták, hogy bátrak vagyunk, hogy a lányom iszonyatos erőt adott nekik. Majd szakemberek jelezték, hogy nagyon nagy dolog, hogy mint áldozatok, túlélők beszélünk, mert a film meg tudja mozgatni az embereket. Akkor azt éreztük, hogy megérte. A bemutatók után szakemberekkel, az UNICEF képviselőivel, politikusokkal, bírókkal, ügyvédekkel tudunk beszélni, hogy valamit változtassunk ezen a téren, hogy az emberek merjenek lépni. 
Én azt hittem, hogy vége van az életünknek, amikor kiderült, és itt vagyok, nem bolondultam meg, két gyermekem rendben van, teljesen átlagos problémáink vannak. Persze, ott van a háttérben, ami történt, mert mindig is ott lesz, de tovább lehet menni. Igen, a feldolgozásnak része a film is. Közben terápiára jártunk, én még mindig járok, de amikor látom, hogy nem volt hiábavaló, amit csináltunk, mindenképp segít a dolgoknak a helyükre kerülni. 

– Amit teszel, az már egyfajta aktivizmus. Te is így látod?

– Hát igen, az. És jó látni, hogy alakulnak a dolgok lassan nálunk is. Mi avattuk fel az országban a második speciális kihallgatószobát, most már nyolc van. Az ilyen eseteket általában nagyon nehéz bizonyítani, illetve egy sivár rendőrségi vagy törvényszéki teremben gyakran hallgatnak az áldozatok. Van egy szervezet, amely kiharcolta az ún. Barnahus-módszer alkalmazását a szexuális bántalmazást megélt kiskorúak kihallgatásánál. Ennek része a speciális kihallgatószoba: egy gyermekbarát környezetbe lép be a kiskorú, és a mi esetünkben az ügyész és fordító is nő volt. Egyetlenegyszer hallgatják ki a gyermeket, nem ismételteti el vele minden illetékes a borzalmat, ami vele történt. Elsötétített ablak mögül figyelhetik a kihallgatást az ügyvédek stb., beüzenhetnek kérdéseket, felvétel készül, és az eljárás további részében azt használják. Egy éve már segélyhívó szám is van (0800 500 333) a családon belüli erőszak áldozatainak, és beszéltük az illetékesekkel, hogy jó lenne egy applikáció is, ami a kütyükkel felnövők számára még hozzáférhetőbb lenne, ha segítséget kell kérni. És mindezt láthatóvá kéne tenni széles körben. Jó, hogy egyre inkább hangot lehet adni a családon belüli erőszaknak, és hangot is kell ennek adni. Lépjünk már ki abból az évszázados körből, hogy tűrni kell. Nem kell.