– Az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt kap a közbeszédben az önismeret és számos, pszichológiával kapcsolatos tudnivaló, melyek révén a „lelki ügyeink” kerülnek előtérbe. Szakemberként hogyan látod, tud-e segíteni a pszichológia a hétköznapokban, a mindennapi emberek számára? Pozitív-e a változás, ami ezen a téren elkezdődött? 

– Azért annyira lenyűgöző a pszichológia mint tudomány, mert minden cselekedetünkben jelen van. Általa jobban megértjük a belső és külső világunkat, akár azt, hogy mi áll a viselkedésünk hátterében, hogyan alakulnak a társas kapcsolataink és érzelmi életünk, valamint azt is, mit tehetünk a saját boldogságunk érdekében. A hétköznapokban a pszichológia segít abban, hogy növekedjen az önreflexiónk, éntudatosságunk, önismeretünk, empátiánk. Ugyanakkor negatív hatást is látok, sokkal könnyebben címkézünk, diagnosztizálunk: narcisztikus, borderline, hiperaktív, autista jelzőket aggatunk egymásra.

– Az első kérdéshez kapcsolódva: kissé ellentmondásosan ugyan, de még mindig él a sztereotípia, miszerint pszichológushoz járni ördögtől való, ennek ellenére egyre többen érdeklődnek, keresik a válaszokat lelki bajaikra. Hogyan látod ezt az ellentmondást?

– Azt látom, hogy az utóbbi időben ez sokat változott, alig van a pszichológusoknak, pszichoterapeutáknak szabad kapacitásuk, akkora az igény ezen a területen. Sokan prevenciós jelleggel is keresnek meg szakembereket, önismereti, személyiség-, valamint érzelmiintelligencia-fejlesztő csoportokra is nagy a jelentkezés.

– Számodra miért tűnt érdekesnek ez a hivatás, miért választottad, milyen kihívásokat láttál benne?

– Mindig is érdekeltek a történetek, az életmesék, izgalmasnak tűnt a felszín alá látni, vizsgálni a rejtett mozgatórugókat. Nagy kihívást jelentett számomra, hogy miként lehet átírni a negatív történeteket, hogyan lehet használni a belső erőforrásokat. A csoportokkal és a családokkal való munka, a tanítás, a lélektani folyamatok ismerete is izgatott, ezért választottam ezt a pályát.

– Nagyon sokat beszélünk az érzelmi intelligencia fejlesztéséről gyermek- és felnőttkorban, akár az iskolai oktatás részeként is. Hogyan lehet ezt a kamaszkor kihívásai között bevinni a hétköznapokba?

– Nagyon nehéz ezt iskolai környezetben, egy teljesítmény-központú oktatási rendszerben alkalmazni. Hogyha elsősorban felnőttként, szülőként, pedagógusként tisztában vagyok a saját érzelmeimmel, képes vagyok felismerni mások érzéseit és empátiával kezelni ezeket, impulzivitáskontrollt gyakorolni, akkor tudok mintát adni egy kamasz gyereknek, hogy mit kezdjen a saját érzéseivel. Amit elsősorban meg kell tanulnia, hogy MINDEN érzése elfogadható.

– Több könyvedben, előadásaid során adsz gyakorlati útmutatót nevelési helyzetekhez. Érkezik-e visszajelzés az olvasóktól/hallgatóktól arról, hogy ez működik, és ezáltal a nevelési elvek is lassan átalakulnak?

– Konkrét tanácsot sosem adok, inkább életkori sajátosságok mentén próbálok rávilágítani arra, hogy egyik-másik helyzetben hogyan éli meg a gyermek az adott szituációt. „Leguggoltam, s az óriásból negyedórára törpe lett” – mondja Szabó Lőrinc, és ennek megfelelően sok minden átalakul, ha felnőttként tudunk szempontot váltani, megkérdőjelezni önmagunkat.

– Egy leírásban olvastam a neved mellett ezt a megnevezést: sztárelőadó. Mit kezdesz az ilyen jellegű címkékkel? Mit jelent Erdélyben sztárnak lenni?

– Nem tartom magam „sztárelőadónak”, ez egy címke, amit rám aggattak, nem foglalkozom vele. Olvassák a könyveimet, sokan megállítanak az utcán, levelet írnak, nézik a tévés műsoraimat, hallgatják a podcastemet, sok helyre hívnak előadni. Ismertté váltam az évek, évtizedek alatt – inkább így mondanám. De annál jobban nem esik semmi, mint amikor a nevetésemről és a lila ruháimról ismernek fel.