– Sokan a Szent Anna-tó területét felügyelő Pro Szent Anna Egyesület ügyvezetőjeként, míg mások zenészként ismerik. Ha szabad ilyet mondanom: színes egyéniség. Ön hogyan fogalmazná meg, ki Dósa Elek-Levente?

– Ez jó kérdés, mert ezt így még soha nem kellett megfogalmaznom. Elsőre azt tudom mondani, vagyok, aki vagyok, vagyis a személyem és az engem ért különböző hatások összessége. Nem szokványos életpályám van, szerteágazó érdeklődési körökkel, hatásokkal, történetekkel, találkozásokkal, érdekes és értékes emberekkel körbevéve. Mindezeknek az eredője vagyok. Székely vagyok, büszke származásomra és születési helyemre. Édesanyám székelyvarsági kisnemesi családból származik, édesapám makfalvi, ahol a háromszéki Dálnokról származó Dózsa György nevelkedett, és akinek leszármazottjai vagyunk. Jómagam Gyergyóban születtem, Tusnádfürdőn nőttem fel. Viccesen azt szoktam mondani, sehonnai székely vagyok mindenhonnan. Ezért például, ha valaki azt mondja, Csík, akkor nem dobban nagyobbat a szívem, mint ha azt mondják, Udvarhely. Mindkét család értékei, hagyományai meghatároznak. Hangsúlyoznom kell, hogy a tusnádfürdői gyermekkori évek voltak a legmeghatározóbbak az életemben. A turisztikai település adta a nyitottságot a világra. Életem egy másik meghatározó tényezője a szakközépiskola volt, amelynek a kiválasztása saját döntésem volt. Csendes, makacs ember vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, mindegy, hogy mikor, de egyszer csak megcsinálom. Hatodikoson eldöntöttem, mozdonyvezető szeretnék lenni, ezért nyolcadik után felvételiztem Brassóba a vasúthoz, ahol meg is szereztem a mozdonyszerelői képesítést. Aztán bárhogy szerettem volna, az élet sehogy sem akart vasutast faragni belőlem. Szerencsémre, de ennek az volt az ára, hogy új helyet kellett keressek magamnak az életben. Úgy gondolom, hogy megtaláltam. Nagyjából ez Dósa Elek-Levente.

– Az említett képesítés ellenére ma természetvédő, turisztikai szakember, valamint zenész is. Hogyan alakult életpályája ebbe az irányba?

– Tinédzserkoromban kerültem kapcsolatba a zenével. Azt mondhatom, szinte csak dacból lettem „metalos” és ebből adódóan basszusgitáros. Az egyik nyári vakációban (talán 15 éves lehettem) a makfalvi nagymamámnál voltam, aki egy kicsit lazább szemléletű volt, mint amilyenek az anyai nagyszüleim voltak, és egy kis csellel részemről elengedett diszkóba. A haverral a diszkó felé arról beszélgettünk, hogy ki milyen zenét szeret. Ő mondta, hogy a rapet szereti. Megjegyzem, hogy bár jó barátok voltunk, szerettünk ellenkezni egymással, ezért pusztán az ellenkezés kedvéért azt mondtam neki, én a metalt szeretem, holott akkor talán csak két metalszámot ismertem, és semmit nem tudtam erről a műfajról. Viszont aznap este megtapasztaltam a kemény zene által nyújtott felszabadító érzést, később pedig a zene köré tömörülő közösséget. Akkoriban kezdtek megjelenni kazettákon az olyan zenekarok, mint a Moby Dick, Pokolgép, Metallica, Slayer, Pantera, Biohazard vagy a Cypress Hill, Onyx, House of Pain hiphopbandák, vagy másik felől a népszerű Technotronic-, MC Hammer-számok. Ezek mind hatással voltak rám. A zenélést a Moby Dicknek köszönhetem, ugyanis hallgatva őket, az egyik számban valami felkeltette a figyelmemet. Az volt az a pillanat, amikor megfogott a basszusgitár hangja. Egyébként akkor még nem is tudtam, hogy az basszusgitár, és akkoriban nem is volt nagyon, ahol utánanézni. Tizenhat éves voltam, amikor végre megtudtam, hogy mi is az a hangszer, amin szeretnék játszani, és miből áll. Akkor egy klasszikus gitárt alakítottam át basszusgitárrá. Ez úgy történt, hogy barátomtól kölcsönkaptam egy gitár dobozát csak a kulcsokkal. Még hídja sem volt. Hetek múlva, mikor lett pénzem, feljöttem Szeredába a „Centralba”, és vettem egy szett akusztikusgitár-húrt. A két alsó húrt azonnal beledobtam a kukába, hiszen akkor már tudtam, hogy számomra csak a felső négy szükséges, majd két fenyődeszkából készítettem egy hidat. Kinézetre hasonlított egy basszusgitárra, és az akkor elég volt. Azon kezdtem el picsogni. Az első dolog, amit fül után le tudtam játszani, az a Nirvanának a Come As You Are című számkezdése volt, utána pedig egy Metallica-szám darabja. Önképzett vagyok, nem részesültem semmilyen zenei képzésben, basszusgitáron kívül nem is tudok más hangszeren játszani, ezért nem is tartom magam igazi zenésznek.

– Közben bandát is alapított…

– Igen, az első bandát, a Cluest a haverokkal hoztuk össze Tusnádfürdőn. Jimmy bácsitól, egy nyugdíjas vendéglős zenésztől béreltük a dobfelszerelést, Zólya Zsolttól pedig – aki most neves hangosító – részletre vásároltam egy 35 wattról 100 wattra tunningolt erősítőt és hozzá egy hangszórót, ebből szólt két gitár és a basszusgitár. A próbatermünk a régi könyvtár fölött volt, a mostani polgármesteri hivatal épületében úgy, hogy az akkori alpolgármester, Zólya Zoli bácsi régi basszusgitárosként megértett és támogatott minket. Egyébként az első basszusgitárt tulajdonképpen elloptam magamtól. Diákként nyári munkán dolgoztam Tusnádfürdőn. A családi szabály az volt, hogy a keresett pénzből iskolakezdésre ruhaneműt, tanszereket kell vásárolni. Amikor megkaptam a fizetésemet, az első adandó alkalommal, amikor a szüleim nem voltak otthon, megszöktem Sepsiszentgyörgyre. Az egyik üzletben volt egy eladó használt basszusgitár, amit meg akartam venni. Aztán nagy telefonálgatások és szervezések árán eljutottunk Joó Sebihez, a Full Screen alapító tagjához, aki ma szerintem az ország egyik legjobb basszusgitárosa. Ő megnézte a gitárt, és azt mondta: „Ha a kapanyélre felhúzol négy báladrótot, még az is jobban szól ennél.” Mondtam neki, ha ma nem veszek basszusgitárt, soha az életben nem lesz basszusgitárom. Végül Sebi az egyik haverjától szerzett nekem használt régeni gitárt. Annyira finom szerkezet volt, hogy Traktor lett a neve. Viszont ez már használható hangszer volt. Hétszázezer lejem volt, hatszázért nekem adták, így maradt pénzem a visszaútra is. Szóval a megkeresett pénzemet elloptam magamnak, hogy basszusgitárt vásároljak. Később Sebitől tanultam meg, hogy mit jelent alázatosnak lenni a hangszeren és tisztelni a zenésztársakat.

– A mozdonyszerelői képesítéssel amatőr zenészként és pedagógusként is tevékenykedett.

– Igen, négy évig helyettes romántanárként dolgoztam Székelyvarságon. A középiskolában románul tanultam, így jól beszéltem a nyelvet, és meg tudtam pályázni a helyettes tanári állást. Ezekben az években tudatosult bennem, hogy mennyire fontos és milyen nagy felelősség a következő generációk felkészítése a jövőre. Felismertem, hogy a lexikális tudásnak, a jegyeknek, a sikeres vizsgáknak megvan a szerepük, illetve azt, hogy sokkal fontosabb a kritikus gondolkodás kialakítása, az ismeretek használatára való nevelés, világunk megismerése, a nyitottságra való buzdítás, a kíváncsiság felkorbácsolása, bátorítás az új dolgok megismerésére és kipróbálására, a kísérletezés, az összefüggések megértésére való törekvés. Mert ha értjük a környezetünket, felismerjük a hatásainkat, jobban megértjük elsősorban magunkat és helyünket a világban. Volt egy kitérőm Budapesten. Ez is a zenéléshez köthető, hiszen kaptunk egy ajánlatot, mely szerint, ha egy félórás zenei anyaggal elő tudunk rukkolni, akkor az illető koncerteket szervez nekünk. Ezért a bandából ketten úgy döntöttünk, Magyarországon vendégmunkásként fogunk dolgozni, hogy tudjunk felszerelést vásárolni. Időközben a bandának a története szomorúan végződött. Aztán Budapesten egyszer csak kiszúrtam egy banális hirdetést, hogy egy vecsési gitáros zenekaralapításhoz keres dobost, basszusgitárost és énekest. A meghallgatás sikerült is, egy ideig együtt zenéltünk, és el is döntöttem, hogy Budapesten maradok. Ám történt egy balesetem. A Nagykörút egyik kereszteződésénél egy éjszaka elütött autójával egy pizzafutár. A baleset miatt elveszítettem a pincéri állásomat, és akkor úgy döntöttem, hogy a semmiből még egyszer nem akarom ott felépíteni az életemet, így hazajöttem.

– Itthon is folytatta a zenélést...

–  Igen, amikor hazajöttem, a Korruption zenekar basszusgitárosa egyéves szabadságot kért a bandától, helyette kerestek beugróst. A kezembe adtak egy kazettát azzal a feladattal, hogy hallgassam meg, és valamennyi idő múlva menjek fel Szeredába a próbaterembe, a mostani Művészetek Házába meghallgatásra. Nemhogy nem tudtam megtanulni az egész repertoárt, csupán egyetlen számot sikerült, azt is úgy-ahogy. A meghallgatáson az egyetlen szám eljátszása után a fiúk értetlenül álltak a helyzet előtt, hiszen nem erre számítottak. Ebben a konstrukcióban egyértelmű volt a bukás, igazából mai napig nem tudom, hogy mégis miért vettek be a bandába. Később állandósultam a bandában, ez volt az a periódus, amikor zenészként a legnagyobbat fejlődtem. 2017-ben, amikor új albumra készültünk, támadt egy nézetkülönbség az énekes és a zenészek között a zenei irányt illetően, és jött az ötlet, hogy kezdjünk el egy új zenei projektet, ahol kimuzsikáljuk magunkból mindazt, ami nem talál a Korruptionhöz. Megkerestük Attilát, akiről tudtuk, hogy ki szeretné próbálni magát rockénekesként, ő javasolta, hogy összeszokás gyanánt játsszunk Rammsteint. A kísérlet annyira megtetszett, hogy viszonylag rövid idő alatt egy repertoárnyi számot tanultunk meg és játszottunk el. Akkor kezdett motoszkálni bennünk a gondolat, hogy jó lenne közönségnek is zenélni. Tizenöt évvel ezelőtt a Ramm-Brand(t) banda nevét – amit egyébként én találtam ki – egyszeri használatra, egyszeri fellépésre szántuk. Szeretném megköszönni a zenésztársaimnak: Turcza Hunor dobosnak, Kozma Attila énekesnek, Müller Arnold és Albert Botond gitárosoknak, hogy ennyi idő után is életben tarthatjuk ezt az álmot, és hogy méltónak tartanak basszusgitárosnak maguk mellett.

– Hogyan került kapcsolatba a természettel, a természetvédelemmel?

– Édesapám Tusnádfürdőn geológusként dolgozott. Nagyon sokszor magával vitt terepmunkára, az az ember volt, akit nem zavart, ha munka közben vele voltam és mindenfélét kérdeztem, folyton mesélt, tanított. Tőle tudtam meg, hogy mennyire különleges, egyedi hely a Csomád. Aztán mi az a generáció vagyunk, akik internet és mobiltelefon nélkül nőttünk fel. Nekünk az „udvar” a tusnádi nádastól a kárpitusi gátig tartott, a Sólyomkőtől a Nagycsomádig. Minden zegzugát bejártuk a hegyeknek. Tinédzserként már nagyon sokszor a Szent Anna-tóhoz is kijártunk, nagyon szerettünk odajárni. Később, felnőttfejjel megértettem azt, hogy mindannyian felelősek vagyunk a környezetünkért, mert a természet az az erő, ami életben tart minket és élhető jövőt biztosít utódainknak. Bármit teszünk, gyökereinktől elszakadni nem tudunk. Bármerre visz életünk, és bárhogyan is alakul, egyszer csak vissza fogunk kanyarodni, de már bölcsebben, tapasztaltabban. Mivelhogy szerettem az alapszakmámat, de nem vettek fel többek között azért, mert magyar vagyok (majd amikor felajánlották az állást, akkor már elvből nem fogadtam el), meg kellett keresnem a helyemet az életben, így dolgoztam a tanügyben, a vendéglátásban, turisztikai értékesítőcégnél, majd a Spektrum Oktatási Központ Alapítványnál számítógép-kezelést tanítottam, és projektmenedzserként is tevékenykedtem. Időközben elvégeztem a főiskolát, ahol marketing és nemzetközi gazdasági kapcsolatok képesítést szereztem. 2012-ben, amikor a lázárfalvi közbirtokosság indítványozására megalakították a Pro Szent Anna Egyesületet, projektmenedzsert kerestek, így találkoztam Szakács-Czont Márton elnökkel, akivel azóta is együtt dolgozunk. 2016-ban a gödöllői Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán vidékfejlesztő mesteri diplomát szereztem. Diplomadolgozatomban a Szent Anna-tó és a Mohos-tőzegláp területfejlesztési lehetőségeit vizsgáltam. Köszönettel tartozom és hálás vagyok tanáraimnak, akik mind a mai napig egyengetik utamat ebben a szakmában. Úgy talál hozzám ez a munka, mint kesztyű a kézre. Egész fiatal koromtól bennem volt a késztetés, hogy hagyjak magam mögött valamit. A világot soha nem akartam megváltani, de azt mindig éreztem, hogy az élet több kell legyen annál, hogy valahogy eltöltünk 80-90 évet. Szerintem úgy érdemes élni, hogy nyomot hagyunk magunk után, létünkkel adnunk kell valami jót a jövőnek. Nem nagy dolgokra gondolok: ha a színpad előtt egy ember jól érzi magát, ha a hangfelvételt, amin zenélek, meghallgatja és tetszik neki, máris adtam neki valamit, hatással voltam rá. A Szent Anna-tó és környékének gondozása küldetés számomra. Ha majd utódaink is értékként, kincsként élvezhetik és büszkék lesznek rá, akkor erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók. Hálás vagyok, hogy ez a munkám, ilyen az életem, és külön köszönettel tartozom Zsófinak és Johannának, feleségemnek és lányomnak, akik megértenek és támogatnak.