Vörös volt, hosszú szőrű, és a fél szemére nem látott. No meg rendkívül barátságos volt. Így emlékszem az első kutyánkra. Hátulgombolós koromban, amikor a házát elfoglaltam, ő csak szelíden nézegette, hogy a tenyeremmel miként sepregetek. Erre nem emlékszem, mindössze ez a „nagy” eltűnésem története. Arra viszont jól emlékszem, amikor itt hagyott.
A kicsivel későbbi kutyás emlékeim már tarkábbak. Még abban a világban nőttem fel, amikor nem volt kötelező, hogy a szülő vigye és hozza a gyermekét az óvodából. Így nagyobb csoportos korunkban társainkkal indultunk útnak. S így jól is volt, hiszen edződtünk. Az úgynevezett kicsi utca végén időnként megszeppenve, csendben haladtunk el, hogy Kormi ne vegyen észre. A legtöbbször sikerült is, de volt eset, amikor Kormi kint volt, és mérges volt. Azaz ugatott, támadt. Rettenetesen féltünk tőle, volt, hogy utánunk eredt, mi ezt úgy éltük meg segítségért kiabálva, mintha a világ vége közeledett volna. Kormi egy kis kutya volt, a mai térdig érő kabátok zsebének felét sem töltené meg, de akkor ő volt az egyetlen félelmünk.

Iskoláskorba érve a kutyák többségében inkább már a barátot láttam, mint az ellenséget. (Habár azóta is vannak helyzetek, amikor néhánnyal csak távolról barátkoznék.) Lehetett volna fordítva is, hiszen amikor engedélyt kaptam arra, hogy újabb kutyát szerezzek, nem voltam nagy legényke, s azzal együtt az eszem sem volt sok. Zacskóba tettem a kutyakölyköt, és a bicikli-csomagtartóra csíptetve állítottam haza vele. Hála Istennek, nem pusztult el. Sok-sok éven keresztül volt hűséges és rendkívül védelmező társ a Maros nevű – amit mi, fiatalok csak Véntrottynak neveztünk, kutyánkkal együtt. Szintén zsenge korú legényke voltam, amikor a két idősebb kutya mellé az erdőn befogtunk egy újabb kölyköt. Néhány hetes lehetett, de már akkor szorgalmasan ugatott. Kis termetű, barnásvöröses „vadölő”, ugyanakkor rendkívül aranyos, kedves és okos. Kifejezetten jól érti a „pacsit”, „picuka”, „pocakolnivaló”, „nyisd ki”, „bújj el”, „keresd meg” és „ásd ki” utasításokat. Napjában többször is pocakosra fordul, azaz behódol, és ha csínytevésen jár az esze, nagyothalló. A kölyke már nem ennyire okos, de amikor meglát, sűrűn „mondja”: áúúú, és nincs az a hely az udvaron, ahová ne követne.
Időközben az öregek elmentek, és a kicsikből lettek az öregek. A hideg téli napokon csak kajálni bújnak elő. Az ő társaságukban ugat tavalytól a németjuhász. Immár ő a legnagyobb, de egyben a legkisebb. A „hozd vissza”, a „szépen”, „lassan” utasításokon kívül nem sokat akar érteni, de szintén követ az udvaron, időnként behódol, s ha netán a másik két kutyához szólok, kiköveteli magának a szeretetet. Igen, rengeteg szeretetet igényelnek, de százszorosan viszonozzák is. Tudom, mint minden más esetben, ezúttal is vannak a túlbuzgók és az érdektelenek. Józan ész szükségeltetik a kutyákról való gondolkodásunkban is. Házi kedvenceink nem pótol(hat)nak családtagokat, főként nem gyermeket – ahogyan egyesek gondolják –, de egy biztos: többet érdemelnek annál, hogy éveken keresztül rövidke láncon éljenek.
Kedves Olvasó! Néhány napja olvastam az alábbi idézetet, gondolkodjunk el rajta, a Hachiko című filmmel együtt: „Minden kutya a mennybe megy, de még ott is csak a gazdit várja, mert hűségét nem veheted meg.”
Akarjuk-e a házi kedvencet követni?