Középiskolában egyik órán rendesen kihoztuk a sodrából tanárunkat. Épp egy játékőrület söpört végig az osztályon, de inkább az egész iskolán. Megelégelte a helyzetet, hiszen látszott rajtunk, hogy sokkal jobban érdekelnek minket a játékban megszerezhető különféle cuccok, mint az, hogy mi kerül az ellenőrzőbe.
Reálszakos tanárunk rendhagyó órát tartott arról, hogy mi, játékosok, csupán a mátrixban vagyunk, ám a játék fejlesztői és az azt piacra dobó cégek kőkemény hasznot húznak belőle. Igaza volt, de csak részben, ugyanis akkor már a nyugati országokban, beleértve az Egyesült Államokat is, szép számban akadtak olyanok, akik megéltek a játszásból. Ma már nálunk sem ritka, sőt, ha ügyesen menedzseli magát valaki, rövid időn belül teljes brandet építhet fel magának.

A szobafalak között töltött több ezer óra rendkívül sok, de míg a szobafogság egykor büntetés volt a gyermekek számára, az internet és a számítógép korában felüdülést jelent. A szülők haszontalannak tartják az eszközhasználattal eltöltött időt, legtöbbjük joggal aggódik gyermeke testi és lelki egészségéért, fejlődéséért. Az e-játékokból persze nem mindenki tud megélni, a mezőny erős, ám azok, akik egyes e-sportokban, lövöldöző- és stratégiai játékokban kiemelkednek, már fiatalon többet keresnek, mint szüleik.
Hadd említsek példaként egy, a napokban olvasott könyvet. Samuel Leach A siker képlete című könyvében leírja, mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk saját életünkben azt az egyénre szabott algoritmust, ami alapján sikeresek lehetünk. A szerző – saját bevallása szerint – a középiskolát olyan át­­laggal végezte el, amivel nem is mehetett volna főiskolára, ám a bizonyítványán Photoshop képszerkesztő programmal végzett módosítás segítette a bejutásban (bár fél év alatt kibukott, mondhatnánk, kibújt a szög a zsákból). Ezt követően tíz teljes hónapra a szobájába vonult, ahol – szülei nagy elkeseredésére – átlagosan napi tizennyolc órát játszott. Mint mondta, ő maga is érezte a nyomást, de nem foglalkozott vele, elsősorban a játékra figyelt, egyre több energiát fektetve saját fejlődésébe és nyerő csapata összeállításába, amellyel nemsokára a játék bajnokai lettek. A játékgyártó cég ennek következtében évi háromszázezer angol fontot ajánlott fel, hogy Leach nekik dolgozzon, ám erre ő váratlan döntést hozott: a szobában eltöltött hónapok után kikapcsolta a számítógépet, visszament a főiskolára, és a játékidő során felhalmozott egyéni tudását, önismeretét a padban kezdte kamatoztatni, a tanulmányait pedig a játékból szerzett pénzéből finanszírozta.
Mit tudunk ma erről a harmincas évei elején járó férfiről? Milliárdos vállalkozást indított, és a pénzügyi világ egyik legismertebb személye. Megtalálta saját algoritmusát, a játékban szerzett tudását pedig kiterjesztette a képernyőn kívülre is.