– Miért is mentél ki Svájcba annak idején?

– Biztos emlékszel, hogy magam is újságíró, rádiós műsorvezető voltam. Nagyon szerettem sízni, hegyet mászni, nagyokat kirándulni, ám a fizetésem akkoriban eléggé alacsony volt ehhez – mint a médiában általában –, és nem futotta a számomra fontos dolgokra. Emiatt eléggé magam alá kerültem, de rájöttem, hogy nem velem van a baj, hanem a rendszerrel. Aztán megszületett a nagy döntés: hogyha menni kell, akkor menjek oda, ahol az adottságok miatt jól érzem magam. Így kerültem Svájcba.

– Hogy alakult ott az életed?

– Igazi földi paradicsomba érkeztem. A szabadnapjaimon egyebet nem is csináltam, mint habzsoltam a lehetőségeket, miközben nulláról egy karriert is fel kellett építeni. Az elején nem beszéltem németül, szóval nyelvet és még rengeteg mindent kellett tanulnom. Voltam szobalány rövid ideig, aztán évekig pincér, majd recepciós, eladó egy vagány svájci ruhamárkának a boltjában, síoktató. Ám egyre erősebb volt a vágy, hogy szeretném a fejemet is használni, jött egy sérülés is, és elkezdtem rendezvényszervezést tanulni. Sikerült jó állásokat elcsíp­ni ezen a területen, voltam turisztikai projektasszisztens, és egy önkormányzatnál rendezvényszervezésért és turizmusért felelős munkatárs is. Tizenhárom évig éltem Scuolban (Engadin-völgy), ez egy kis falu, összetartó közösség, mindenki túrázik, síel vagy biciklizik. A hegy hamar összeköt. 

– Aztán egyszer csak ismét nagyot váltottál: a „földhözragadt” szakmák helyett levegőbe „emelkedtél”. Mi vezetett ehhez?

– A családban mesélték, hogy erről már régen is álmodoztam. Én pedig emlékszem, hogy amikor még otthon reggelente mentem rádiózni, mindig elment a fejem fölött egy repülő balról jobbra, s nekem ez mindig megdobogtatta a szívem. Az utóbbi két évben egyéni vállalkozóként home office­-ban dolgoztam, meg egy párkapcsolat után éppen magányosnak is éreztem magam, és tudtam, hogy ebből ki kell törnöm. Más munkát kezdtem keresni, találtam is egy nagyon jól fizető állást ott a völgyben, ahol éltem. De onnan is ki akartam törni, és akkor adtam le a pályázatomat a svájci légitársasághoz, a Swiss International Airline Ltd.-hez, ahová fel is vettek. Annyit azért érdemes tudni erről a szakmáról, hogy nem fizet jól. Még Svájcban sem. De én azt mondtam, hogy szeretnék még megélni dolgokat, és feladva az anyagi biztonságot beleugrottam.

– Költöznöd is kellett emiatt?

– Igen. Elárulom, hogy bár korábban a hasonló nagy döntéseket a kisujjamból ráztam ki, ezt most nagyon nehéz volt meghozni. Napokig rágódtam. Aztán a költözés, a pakolás, a búcsúzás úgy megviselt lelkileg, ahogy nem is gondoltam volna. Azt hiszem, ebben már az is benne van, hogy negyven után nehezebben lépünk meg új dolgokat… Sokkal jobban tartottam attól, hogy mi vár rám, miközben otthagyok egy biztonságos fészket, annak idején pedig egy szál hátizsákkal és a biciklimmel flottul kijöttem Svájcba. Most már Zürichben élek, még az otthonteremtés fázisában.

– Azt hinné az ember, hogy van egy bizonyos korhatár a légitársaságoknál…

– Itt nincs. Nagyon fontos viszont, hogy egészséges légy, tudj úszni, embereket kezelni, légy nyitott, és persze a nyelvismeret. Nagyon kemény tanfolyamon, vizsgákon vagyok túl. Az első utamon nagyon izgultam, hogy jó leszek-e, és azóta is bennem van egy kellemes bizsergés, amikor megyek a reptérre, annyira szeretem.

– Milyen a munkaprogram?

– Először is tudni kell, hogy én kétféle repülőgéptípusra vizsgáztam, kisebb Airbus gépekre és nagyobbakra. A kisebbekkel Európát járjuk, a nagyobbakkal működtetik az interkontinentális járatokat. Járok rendszeresen például Észak-Amerikába, Dél-Afrikába, Hongkongba. Egy hónapban van, mondjuk, négy hosszabb repülésem és egy pár napos európai rotáció (oda-vissza járat). A hosszabb járatokon mindig van lehetőség valami programot beiktatni, általában van huszonnégy óránk. Persze ott van a jetlag is (amit állítólag sosem lehet megszokni, csak megtanulni együtt élni vele), meg egyébként is egy-egy távoli célpont elérése után a fáradtságnak egy különös formáját éli meg az ember. Én, amióta repülök, bármikor tudok aludni, amikor kerül egy vízszintes hely, és bármikor tudok enni, amikor ételt látok. De annyira fantasztikus, hogy legutóbb például Chicagóban strandoltam, a Michigan-tónál, azelőtt megnéztünk néhány látványosságot. Elmondhatatlan élmény a szabadnapomon Bostonban találkozni a gyermekkori barátnőmmel vagy átszaladni a Harvard-hídon, ugyanis a futócipőmet mindig viszem magammal. Április óta repülök, és még nem tudok betelni ezzel az egésszel. Akkora kaland, egy cseppet sem bántam meg!

– Mesélj még egy kicsit a munkádról!

– Érdekes például, hogy minden alkalommal új munkatársakkal dolgozom. Ebben az a jó, hogy ha nem tudunk annyira együtt dolgozni, akkor tudom, hogy ennyi volt, ha pedig nagyon passzol a szó, akkor ölelkezünk, s siratjuk, hogy vajon mikor kerülünk még egy gépre. Eszembe jut az is, hogy minden rotáció után mennyire hálás vagyok, hogy nem történt semmi egészségügyi vészhelyzet az úton, azt hiszem, bennem ez a legnagyobb félsz, hogy például valaki összeesik a gépen. Rengeteg kedves visszajelzést kaptam az utasoktól, ettől elolvadok. Egyszer meg ülhettem a pilótafülkében landoláskor, amikor elég erős volt a szél, inogott is a gép rendesen, féltem egy kicsit. De a két pilóta olyan nyugodt volt, hogy hihetetlen, miközben elsőre nem is sikerült letenni a gépet. Ami azonban nagy kihívás, hogy – mint már említettem – jelenleg nagyon alacsony a fizetés, de valószínű, hogy év vége felé normális szintre kerül.