– Mikor kerültél szoros kapcsolatba a népművészettel?

– Hatodik osztályos voltam, amikor a szüleim beírattak egy bútorfestő szakkörre. Annyira megszerettem a népi mintákat, színeket és az egész életérzést, amit a festés adott, hogy később is nagy érdeklődéssel fordultam a népművészeti hagyományok felé. Tetszett, hogy a régi bútoroknak jelentésük van. Mindig adott a kiindulópontjuk, a történetüknek van befejezése: a bútoroknak is van élettörténetük. Egy-egy leharcolt bútorban nagyon sok szenvedély rejlik. A régiek tudták, hogyan kell elkészíteni úgy egy bútort, hogy az ne csak bútor legyen, hanem érték, egyben használati tárgy is. Minden tradicionális darab páratlan alkotás, ami csak azt a tájegységet képviseli. A mai napig nagyon szeretek bútort festeni, bár újabban az absztrakt festészet irányába haladok. Egyik kedvenc időtöltésem a lomizás, ahogy én nevezem a bútorturkálást. Szeretek nézelődni, megfogdosni tárgyakat. Boldog vagyok, amikor találok valami olyat, ami más, mint a többi. Imádom a kecses, jó vágású régi bútorokat. 

– Mi a célod a festészettel?

– Még nem találtam meg azt a közösséget, amelyiket a bútorfestés lázba tudja hozni. A festészet felé fordultam, mert az népszerűbb. Ezzel szeretném elérni, hogy ismertebbé váljanak a munkáim, vagy akár felhívni a figyelmet a festett bútorokra is. Most a tradicionális bútordarabokat nem szívesen ötvözik a modern lakberendezés tárgyaival. De szeretném megmutatni, hogy be lehet építeni egy népi mintán alapuló bútort a modern lakásokba is. Amiket festek, az mindig változó – ma a virágok nyugtatnak meg, de korábban ördögöket festettem. Próbálkoztam tájképekkel, de most szívesebben ábrázolok érzelmeket a vásznon. A realista ábrázolást nem kedvelem, inkább olyan vizuális élményt hozok létre, amilyet a valóságban nem tapasztalhatunk meg.

– Van saját műhelyed?

– Egyelőre otthon dolgozom, de hamarosan lesz egy kis műhelyem az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány udvarhelyi központja mellett. Ott szeretnék majd nemezelő-, agyagozó- és festészeti táborokat tartani kisgyerekeknek, illetve felnőtteknek. Már felmértem a lehetőségét annak, hogy látássérült gyerekeknek is tartsak festészettel kapcsolatos foglalkozásokat. Júliusban egy művésztábornak adott otthont a Bartimeus Központ, ahol együtt festettem egy képet vak gyerekekkel. Minden színt különböző illattal láttam el – így például a narancssárgának narancs-, a zöldnek eukaliptuszillata volt. Gyakorlatilag nem színekkel, hanem illatokkal, ízekkel festettünk. Továbbra is izgat, hogy miként lehet a festészetet érdekessé tenni a látássérültek számára, úgyhogy szeretnék még együtt dolgozni velük. Csak fessenek szívből, ahogy én is festek.

– Elhangzott, hogy többé-kevésbé értesz a nemezeléshez, az agyagozáshoz, a festészethez, és a hagyományőrzés is közel áll hozzád. Hogyan tud valaki ennyi minden iránt érdeklődni?

– Nem tudom, én csak csinálom. Nem feltétlenül értek ezekhez, csak érdekelnek. Festészetet sem tanultam, jött magától. Az alkotásért élek – szeretek fizikai formájában valami maradandót létrehozni. Ebben a világban már-már csak a pénzt tartjuk az egyetlen értéknek, pedig sokkal többet jelent magunk után hagyni valami kézzelfoghatót. Épp ezt tették őseink is a régi bútorokkal. Ezek megmaradtak, és biztosítják, hogy akár több száz év múlva is beszéljenek róluk, gyönyörködjenek bennük.

– Fel tudod ruházni új történettel az átfestett bútort?

– Persze. Elmesélem az egyik kedvenc történetemet. Nagyon szeretem a tekerőpataki sajtot. A nagyszüleim Maroshévízen élnek, így útban feléjük, egyik alkalommal megálltam Tekerőpatakon sajtot vásárolni. Mondta az árus, hogy van egy jó kis bútorturkáló a közelben, s nézzem meg. Bementem, és megláttam egy apró bárszekrényt, amely nagyon megtetszett. Durva lakkozású, itt-ott kopott, de az üveges része rendben volt. Hetven lejért megkaptam, hazavittem. Édesanyám régen egy bútorgyártó cégnél dolgozott, otthon ránézett a bútorra, s azt kérdezte: te, András, honnan szerezted ezt a szekrényt? Kiderült, hogy a bárszekrény egy egyedi prototípus, amit régen édesanyám készített el, és amit később Németországba szállítottak. Onnan került vissza hozzánk. Én írtam meg a történet végét: a bútor hazatalált.

– Van más hobbid is?

– Igen, a hegymászás, amit évekig Ausztriában gyakoroltam. Egy egész hegyláncot végigmásztam, ami hihetetlen flow-élmény volt. A régióban merem ajánlani az Egyes-kőt, a Hagymás-hegységben, ami szintén páratlan élményt nyújt a túrázóknak. Hódeszkáztam is, versenyző akartam lenni, de összetörtem magam.

– Hogyan hat ez a számos hobbi a családodra és a főállásodra?

– A munkahelyemre pihenni járok. Dolgozom is, persze, nem csak úgy nézek ki, mint aki dolgozik. A pénzügyekre gondosan odafigyelek, az étterem vendégeivel nagyon sokat beszélgetek. Aztán hazamegyek és festek egy jót. Tény, hogy a hobbi több energiát igényel tőlem, mint a főállású munkám, amely csak azért van, hogy meglegyen az anyagi biztonság. A családommal és a barátokkal kissé komplikáltabb a helyzet. Sokszor magamra sincs időm, mert mostanában többet foglalkozom a festéssel. Fél éve házas vagyok, és nagyon szeretem a feleségemet. Természetesen azon vagyok, hogy mindennap meglepjem valami apró figyelmességgel.