– Honnan jött az ötlet, hogy megmásszátok a Matterhornt?

Wohlfart Rudolf: A külső szemlélőnek talán ez nem látszik, de a hivatalban dolgozók közül nagyon sokan szeretnek sportolni, hagyománya van az intézményben a sportnak. Tavalyelőtt Botond is a munkatársunk lett, azután kezdtünk együtt túrázni, többnyire az ország határain belül. Hétvégére korlátozódnak ezek a tevékenységek, vagy a szabadságunkat áldozzuk rá. Hegymászásban az első nagy mérföldkő tavaly októberben volt, a Grossglockner megmászása, amely 3798 méter magas. Miután azt sikerült megmászni, eldöntöttük, hogy megpróbálnánk egy négyezres csúcsot is. Azt azért megjegyeznénk, hogy akármilyen magas egy hegy, nem lehet félvállról venni. Minden lépésre oda kell figyelni, még akkor is, ha „csak” az Egyes-kőre megyünk.

Kristály Botond: Visszatérve a választásra, a Grossglockner megmászása után azon gondolkodtunk, hogy melyik legyen a következő hegy. A Matterhorn a világ egyik legikonikusabb és legtechnikásabb hegye, 1865 júliusában mászták meg először, Edward Whymper és csapata. Korábban is próbálkoztak sikertelenül, többen életüket is vesztették. Mi nem a bajt kerestük, hanem a kihívást. Egyébként gyönyörű hegy, és jó időben messzire el lehet látni, a környéken még sok négyezres csúcs van, szóval a táj is nagyon szép, ezért is esett erre a hegyre a választásunk.

– Hogyan indultatok neki az útnak, mi volt a stratégiátok, tervetek?

– Az olaszországi oldalról indultunk el, az utolsó faluban hagytuk az autót, Breuil-Cerviniában, amely kétezer méteres magasságon van. Első nap az Abruzzi-házig mentünk fel, amely 2885 méter magasan van. A szezon utolsó két napjára béreltünk itt szobát, itt aludtunk, aztán rögtön másnap hajnalban, fél kettőkor indultunk innen. Indulás előtt azonban leszögeztünk bizonyos dolgokat, például azt, hogy ha délután kettőig nem érünk fel a csúcsra, akkor mindegy, hogy hol vagyunk, visszafordulunk, mert a lefelé vezető útra is gondolnunk kellett. A hegy első része nem különösebben technikás, fokozatosan emelkedik, de stabil lépésekre van szükség, megcsúszni itt sem ajánlott. Később már összekötöttük magunkat egy kötéllel, mert már erős odafigyelést igényelt az út, többnyire sziklát kellett másznunk. Minden tiszteletünk és nagyrabecsülésünk az első mászóké, mert akkor értjük meg, hogy milyen nagy teljesítmény volt ez akkoriban, ha belegondolunk, hogy ők milyen felszereléssel, eszközökkel másztak. A magasságot a szervezetünk megszokta, és egy idő után a szemünk is hozzászokott a látványhoz. Végig a biztonság volt az első, mindig nagyon figyeltünk egymásra, a biztosításra.

– Milyen sajátosságai vannak a hegynek?

– A Matterhornról tudni kell, hogy olyan, mint egy piramis, és semmi sincs a közvetlen közelében. Ennélfogva a hegymászók hatalmas mélységet látnak, és ez komoly pszichés kihívás. Kell egy kis bátorság hozzá. 3835 méteres magasságon egyébként van még egy ház, a Carrel-ház, amelyről mi úgy tudtuk, hogy zárva van felújítás miatt, ezért ehhez igazítva terveztünk. Normális esetben az első napon az Abruzzi-házig, a második napon a Carrel-házig mennek a hegymászók, harmadnap másszák meg a hegycsúcsot, és így jönnek vissza. A Matterhorn egyébként időjárás szempontjából nagyon labilis. Olyan, mintha a semmi közepén lenne, messze van tőle a többi hegycsúcs, ezért nincs, ami meg tudná állítani a közelgő légtömegeket. Meredeken emelkedik, és gyakran omlik. A nap felmelegíti a kőzetet, éjjel viszont megfagy, reped, törik és hull. Örök mozgásban van.
– Tartottátok a kapcsolatot valakivel, amíg fent voltatok a hegyen?

K. B.: Aznap nem erre figyeltünk, napközben ott nincs idő arra, hogy kommunikáljon az ember a külvilággal. Az én részemről itthon a családom tudta, hogy hol vagyok, és mit csinálok, de másnak nem szóltam. Különösebben nem is volt nyilvános ez a tervünk.

W. R.: Én otthon ezt elfelejtettem megemlíteni, de ez inkább huncutság volt, óvtam a szeretteimet. Az intézményben a polgármester urat tájékoztattam tervünkről, ő is köztudottan hobbimászó. Van egy családi jóbarátunk, aki tapasztalt hegymászó, ő tudott a tervünkről, az útvonalunkat is ismerte.

– Melyik volt nehezebb, felfelé vagy lefelé menni?

– Egyértelműen lefelé. Egyrészt kevesebb volt az energiánk, másrészt sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Amikor elindultunk lefelé, már tizenkét órája másztunk, eléggé fáradtak voltunk. Igazából az egész út nagyon jó volt, minden jóval és rosszal együtt az egész mászás tökéletesen sikerült. A gyakorlatban kicsúsztunk az előre leszögezett időkorlátainkból, ráadásul a Carrel-ház fölötti utolsó száz-százötven méteren a mögöttünk haladó házaspárnak beakadt a kötele, úgyhogy odaadtuk nekik a mi kötelünket, így azon a meredek részen biztosítás nélkül jöttünk le, és mivel nyitva volt a Carrel-ház, ezért ott aludtunk, nem mentünk le az Abruzzi-házig.

– Felvittetek a hegyre egy Toblerone csokit, amelyet néhai munkatársatoktól, Benkő Gábortól kaptatok…

‒ Igen, Gabi bácsi régóta a hivatalnál dolgozott, nagyon jó viszonyban voltunk. Nagyon jó ember volt, intelligens, jó humorú, figyelmes és kedves. Bár nem mondtuk senkinek, hogy mire készülünk, egyszer valamelyikünk talán elszólta magát, mert megsejtette, hogy mit tervezünk, és év kezdetén meglepett ezzel a csokoládéval. Aztán pünkösdhétfőn hirtelen eltávozott közülünk. Akkor megfogadtuk, hogy felvisszük magunkkal azt a csokoládét, az ő tiszteletére. Fel is vittük, és tizenegy-tizenkét óra mászás után mélyen megérintett mindkettőnket mindez.

– Hogy éreztétek magatokat, amikor leértetek a hegyről?

K. B.: Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is nagyon kimerítő volt az egész út. Nem volt könnyű, de minden rendben volt.

W. R.: Önmagában az, hogy egy ilyen hegy tetején kezet tudtunk rázni és szét tudtunk nézni, csodálatos érzés, és mit tagadjam, lentről visszanézni is jólesik.

– Melyik lesz a következő hegycsúcs, amit megmásztok?

– Ezzel úgy vagyunk, mint a Matterhornnal. Nem beszélünk róla.