Ez a vonat most van indulóban, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, Annyi mindent kéne még elmondanom – nagyjából ez volt egy magyarországi zenekar repertoárja egy vonatos utazás alkalmával. Időnként, ha betévedt egy vájt fülű utas a büfékocsiba, akkor még egyik-másik népdal is elhangzott.
Nem szeretem, ha magyarországi testvéreink, barátaink skanzenként tekintenek szülőföldünkre. Habár a tisztelet ezúttal is megilleti a kivételt, és akad bőven is! 2017 nyarán egy nem kivétel tőlem is megkérdezte: Csíkszeredában van internet? Mit is mondjak? A kérdés egyben megalázó és dühítő is volt! Egészen addig úgy gondoltam, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdések ideje még a 90-es években lejárt. De nem! Azóta is gyakran tapasztalom, hogy az az anyaországi, aki bejárta a nagyvilág menő tájait, de nem járt mifelénk, továbbra is hiszi és élteti a tipikus sztereotípiá­kat: minden székely a szalonnafüstölőbe jár szaunázni, egész Székelyföldön minden vasárnap egyetlen szentmisét tartanak, Csíksomlyón, minden székelynek rovásírással van kitöltve a személyije, illetve a székely gyerekek a játszótéren is népviseletben ugrálnak, és a köldökzsinórjuk is vitézkötéses.
Szóval, ki nem állhatom, ha beskatulyáznak, főleg úgy, hogy valóban nincs tapasztalat mögötte. Sokszor az is idegesít, hogy mi magunk is olyannak mutatjuk be közösségünket, amilyennek láttatni szeretnénk, vagy éppen a rólunk alkotott kép szerint. Az tény, hogy amennyire tudunk, küzdünk a hagyományaink és népszokásaink megéléséért (habár sokszor lehetne még jobban is), ezért szinte minden egyes ünnepünk része a néptánc és a népdal. Olykor unalmas is, hogy az öreg zsidónak többször van százforintos bankó a zsebében, mint amennyiszer kereskedik, vagy éppen a hetvenéves öregapám mikor házasodik. Az sem kutya, hogy egyes megemlékezések mennyire elcsépeltek, és a szervezőkön kívül alig akad néhány tucat résztvevő. Ennek egyik oka szerintem a sok végeláthatatlan beszéd, unják, hogy mindenki is megosztja a legérzelgősebb gondolatait, amelyek mögött a hétköznapokban nem sok tartalmat lát. A legutóbbi eseményen egy ismerős meg is jegyezte, sokkal méltóbb lenne a főhajtás, ha mindenki csendben egy koszorú elhelyezésével, illetve gyertyagyújtással emlékezne.
Mindezek ellenére a vonatos utazás után azt látom, és örülök, hogy vannak öreg zsidóink, hetvenéves öregapáink, elveszett zsebkendőink, kedves barátaink, akik jönnek vélünk táncba, marosszéki kerek erdőink, Gyergyóditró felől érkező fekete felhőink vagy éppen lemenő hajnalcsillagaink, mert a jövő nemzedékei nemcsak a (sajnos) elcsépelt és a szúnyogcsípésre – egy vérből valók vagyunk – emlékeztető dalt ismerik, hanem a szívünknek-lelkünknek kedvesebbeket is. Nagy öröm, hogy sokan nemcsak dalolni, hanem muzsikálni is tudják. Szóval, ezért is jó itt nálunk, Erdélyben! 
Kevés szúnyogcsípést, annál több enyhítő krémet és kaparó kezet kívánok a csütörtöki nyárra! A cüncár ne legyen veletek!