kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Girbegurba fecsegések 87.
Baróti Szabó Dávid Kisded Szótárában (Kassa, 1792) az Édes címszó alatt ezt olvashatjuk: „Édesded. Édesgetni: csalogatni, hódítgatni, kecsegtetni. Édesíteni. Édeske: édesecske. Édesedni: hozzá édesedett a szíve... Édes hitegetés: lépre, hálóra, kézre keríteni.” Az édesanya, édesapa, édestestvér nem található meg a szótárban, tehát nem volt általánosan elterjedt, vagy a szerzőnek ismert. Régi, írott adatok között Erdélyben (Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár) Kolozsvár város törvénykezési jegyzőkönyvében örökösödési periratokban maradt ránk 1568-ból az édesatya, 1573-ból pedig az édesanya és édesapa. A szlovákiai zsélyi szójegyzékből ismert és 1572-re datálható az édesanya. Mai nyelvhasználati tanulmányok kérdőíves adatai azt mutatják, hogy az édesanya, édesapa szavakban az édes előtag, mint szoros rokoni kapcsolatot jelentő állandó jelző, lassan-lassan el-eltünedezik. Ha egy gyerek ma a suliban a „tesóját” édesegytestvér-bátyámnak emlegetné, még az a legkevesebb, hogy nem értenék a társai, de kinevetnék és csúfolódnának is vele. Az idősebb nemzedék sem érti az unokák nyelvét, ami nem is nevezhető sem édesanya-nyelvnek, sem édes anyanyelvnek, mert hemzseg a divatos kölcsönszavaktól, rövidítésektől és mozaikszavaktól. Na de szinte már ott tartunk, azt kívánjuk, mindegy is milyen nyelven, csak a gyermekek élőben és személyesen beszélgessenek egymással és persze velünk, és ne csak hangulatjeleket küldözgessenek. Az irodalom édességéről épp olyan nevetséges ma beszélni, mint az iskolában az édesegytestvér-öcsről. Hová bújtak a skandináv mitológiabeli törpék, akik az alkotómunkát és a tudást édesítették? Ők készítették ugyanis a „költészet mézét”, amely egyszerre volt a költői ihlet és az emberi bölcsesség forrása. Hiszem, hogy a költészet méze csak valódi lehet, képtelenség hamisítani. Hiába próbálkoznak elszánt önmenedzseléssel az önjelölt költők, nem sejtik, hogy a mellettük élő „törpék” bölcsebbek lehetnek náluk, hiszen nemegyszer éppen a törpék fedezik fel a mindennapok szavakkal ki nem fejezhető költészetének édességét, az érteni tudás sava-borsát, hogy szerényen, csendben éljenek is vele. Kedves Olvasóm! Nem mindig a műveletlenség vagy az érzéketlen közöny jele, ha olvasunk egy irodalminak nevezett művet, és nem értjük. Lehet annak a jele is, hogy egyáltalán nincs is mit megérteni belőle, na persze a negédes (régi jelentése szerint rátarti, gőgös, nyegle) szerző hiúságán kívül. Szegény Wándza Mihály már nem kérheti számon tőlem, ha példának idézem. A búsongó Ámor. Egy hajnali édes andalmány című műve 1806-ban született. Önmagát búsongó Ámorként megszemélyesítve így mesél: „Az éj egy csendes időkor, a megelégedettek világa, én pedig ennek a világnak sírkísértő képe vagyok, egy tündérezésre átkoztatott bajlélek, az elroncsolt tapodmány darabja. Fogadjatok el, ti felormodzott szirtek. Adjatok egy barlangot szikláitok bugjos fedele alatt. Fogadjatok el, ti sűrű erdődző fiatalok! A ti setét árnyékozó ágaitok éje egy kedves komojkor előttem. E bolt ágjövés, mely árborította rajtam hajtását, e légyen a szerelemír, talán ez mint árnyékában, úgy hívségében is részesít. Dianát egy könnyű öltözőjében találtam a húmorodott páraleplen, övig süllyedve futosott nyúgotó nyoszolyáján, futva övedzett az úsztató lágyság döllyedő színén. Elébe esve, lábaihoz hánytam nyilamat, szerencsémért esdekeltem előtte, esett lelkem sóhajtását jajjadozták ajkaim, s ő elfordult, agyoncsapott.” Magát az andalmányt olvasni is nehéz, nemhogy érteni, de a befejezést, hogy a megszólított nő elfordult és agyoncsapta a búsongó költőt, teljes mértékben helyeslem, mégpedig azért, mert a való életben ez a sorsa az ilyeneknek. A szerző védelmében viszont tudatom, hogy a szavak nagy részét saját maga alkotta a nyelvújítás kordivatjának és meghökkentő túlzásainak hódolva, talán abban bízott, hogy használatossá válnak. Kedves Olvasóm! Ha most azt mondom, édes könyv, ne gondolj az eper-, csoki- vagy más ízű ehető könyvre! A reklámok szerint az ehető könyv arra jó, hogy főleg a gyerekekkel megszerettessék az olvasást. Nem tudom, soha nem kóstoltam, és nem tartottam könyvet hűtőszekrényben a leves és sült hús utáni desszertnek. Amiről én beszélek, azt, hitem szerint, a költészet méze édesíti a szívedhez. Könyvtörténészek szerint a világirodalom legszebb könyvhimnusza és Lucien Anatole Prevost-Paradol (1829–1870) francia újságíró és esszéista írta: „Üdvözlégy, Könyv, édes és hatalmas vigasztaló! Mióta az emberi nem hozzáfogott, hogy eldadogja, amit érez s amit gondol, Te voltál az, aki a világot elhalmoztad jótéteményeiddel. Közöttük legnagyobb a béke, amelyet képes vagy lelkünkre árasztani. Olyan vagy, mint a kristálytiszta forrás, hűs árnyékban, pár lépésnyire a járt úttól: a nemtörődöm utas fáradtan vándorol tovább, s tán összerogy a kimerültségtől, de aki ismer téged, az hozzád siet, felüdíti égő homlokát és szíve ifjúságra frissül. Örökké szép vagy, örökké tiszta, hűséges a szeretőhöz, kegyes a visszatérőhöz.”
Kozma Mária
