Girbegurba fecsegések 204.
A történészek sok száz éve elemzik a mindig aktuális „cirkuszt és kenyeret a népnek” összegzésként elhíresült hatalmi trükköket, amelyekkel a lehetséges elégedetlen tömegek figyelmét elterelik a napi valóságról, pontosabban a hatalom igazi céljairól. A felismerést és megfogalmazást Juvenalisnak, a római szatíraköltőnek tulajdonítják, aki az 1-2. század fordulóján élt: „Ez a nép rég, amióta vevő a szavazatra, már nincs, túltette magát minden dolgon, s akitől rég vesszős bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret.” Ám nemcsak a költő tudta, hanem a császárok is, akik tudatosan gyakorolták a cirkusz és kenyér adományozását, legalábbis így jegyezték föl róluk a kortársaik: „Traianus tudta, hogy a népet kivált két dologgal lehet kézben tartani: gabonával és látványosságokkal.” Természetesen nemcsak a költők és a császárok, hanem mindenki tisztában volt mindezzel, aki egy kicsit is gondolkodott. És mégis megtörtént, és így van ez ma is szerte a világon, de leginkább ott, ahol önkény és cinizmus az úr. A Juvenalis korabeli cirkusz nem légtornászok, bűvészek, állatidomárok, szórakoztató bohócok, hanem a lóversenyek helye volt.
A rajongó szurkolók a befutó lovakat jelképező színek szerint rendeződtek: zöldek, kékek, fehérek stb. Plinius így ír róluk: „Ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, a ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, azt emide helyeznék át, a rokonszenv is átpártolna.” A cirkusz képe mára megváltozott ugyan, de a Plinius által jegyzett rajongás lélektana ugyanaz maradt, akár a sportra és sajnálattal mondom, akár a politikai életre, pártok közötti versenyre, választási kampányra és pártszimbólumokra gondolunk, mint amilyenek a zászlók, színek, logók stb. Természetesen mindez akkor, ha a lényeg, az eszme belevesz a jelképekbe, amelyek csupáncsak külső jegy alapján csoportokat azonosítanak. Ha eltekintünk a céloktól, amelyek természetesen nemesek is lehetnek, és csak a hatásmechanizmust vizsgáljuk, sok hasonlóságra találunk. A „cirkusz” mindig az élet drámája, amiben a résztvevő a saját életét játssza az őszinte átéléstől és teljes önátadástól a szerepjátszó színészkedésig és önző álnokságig, hazugságig. Valahogyan mindez mégis elhozza a közösségi összetartozás felemelő érzését is. És ettől fogva már nem is tekinthető színjátéknak. Valóságként kell vele számolni és elszámolni. Juvenalis keserűen gúnyolódott, mert a kiszolgáltak harácsolása, az őket kiszolgálók züllött erkölcse és a kiszolgáltatottak kilátástalan élete, mindennek megkövesedett folytonossága orvosolhatatlannak tűnt és a gondolkodóknak szellemi ellenállásként már csak a gúnyirat maradt, ha nem is fegyverként, de legalább szellemi túlélési stratégiaként. Falus Róbert Az antik világ irodalmai című könyvében (Bp., 1976) így ír Juvenalis életének utolsó éveiről: „Egy ókori életrajzírója szerint Juvenalist egy befolyásos pantomimszínész kigúnyolása miatt száműzték Rómából, egy egyiptomi csapattest élére állítva a nyolcvanéves költőt s hajdani katonát. Azért választották számára a büntetésnek ezt a fajtáját, hogy a szellemes és tréfás sértésre méltó választ adjanak. Ő maga azonban a gyötrődésbe és az unalomba hamarosan belehalt. Bizonyos, hogy a katonatiszteket pártfogoló színész kicsúfolása csak végső ürügy volt a száműzéshez. Juvenalis érthető módon abba a gyanúba keveredett, hogy a saját korát bélyegzi meg gúnyosan. A költő úgy keres kibúvót, mint aki csak a holtak hibáit kívánja felhánytorgatni, ezt azonban nagyon is részlegesen valósítja meg: Nérót és Domitianust támadja, de könyveit első versétől az utolsóig a maga korában élő nagyurak, szabadosok, ringyók százainak elrettentő példáival tömi tele. A tettekkel kivívott erény és nemesség, a szabad véleménynyilvánítás és a demokratikus ősidők eszményítése, ez Juvenalis saját, mélységesen »alulról jött«, de támasz nélküli és elvont ábrándja. Újra és újra rá kell döbbennie, hogy a valóság félrerúgja az ő erkölcsi követelményeit.” Kedves Olvasóm! Ókori cirkuszi nyelven szólva a mához, megengedve némi gúnyt is: a versenyparipák színe-java a hajtókat várja, a szurkolók persze a versenyt, de ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, azt emide helyezik át, a rokonszenv is villámgyorsan átpártol, máris lehetséges rajongók sora nézelődik, forgolódik az ajánlatok között, ki-ki kiválasztja a kedvenc színét. De mi lesz a színvakokkal? Rájuk ki gondol?