Néhány napja egy INSCOP-felmérés eredményei nyomán az országos sajtó szinte tényként tálalta, hogy az államelnök-választás második fordulójában Marcel Ciolacu találkozik majd George Simionnal, miután a megkérdezettek 24,1 százaléka adná voksát a PSD, 20,7 százaléka az AUR jelöltjére. Harmadik helyre sorolta a közvélemény-kutatás függetlenként induló Mircea Geoanăt (18,1%), negyedikre az USR-s Elena Lasconit (15%), ötödikre a PNL jelöltjét, Nicolae Ciucăt (8,2%). Aki követte a hírtelevíziók műsorait, annak olyan érzése támadt, hogy a választásokat eldőlt mérkőzésként kezelik. Aztán következett egy újabb, ezúttal BCS-poll, amely viszont Ciolacu–Ciucă második fordulót tart valószínűnek (23,4 és 17,1 százalékos támogatottsággal), harmadik helyre az AUR (16,1%), negyedikre az USR (14,7%) jelöltjét sorolva, akiket a megkérdezettek szerint Mircea Geoană követ (10%). A közvélemény-kutatások eltérései csak első látásra meglepőek, azok ugyanis – miközben tudományos módszerrel, reprezentatív mintán, viszonylag kis hibahatárral készülnek – csak pillanatfelvételekként értékelhetők. Ami akkor és ott igaz, az egyáltalán nem zárja ki, hogy máskor, máshol egy másik igazság legyen éppen ugyanúgy érvényes. 

Én magam csapnivaló kérdezőbiztos lennék, ugyanis aligha lennék elégedett azzal, hogy az emberek kit látnának megfelelőnek az államelnöki tisztségre – azt is tudni szeretném, hogy miért? Milyen megfontolás szerint döntenek, mivel nyerte meg bizalmukat a jelölt? Talán mégsem lehet ezt annyival elintézni, hogy X jelölt szimpatikus, Y jelöltnek viszont nem tetszik a fizimiskája, hiszen az emberek – a választópolgárok – mindennapi életükben ennél sokkal jobban argumentált döntéseket hoznak. De hagyjuk az emberek faggatását, sokkal fontosabbnak tartom, hogy ki faggatja a jelölteket? Nem arra célzok, hogy szűkében lennének a lehetőségeknek, hogy üzenetüket eljuttassák a választókhoz, hiszen már jó ideje ettől hangos számos médiacsatorna, és – ahogy ez normális is – a kampányidőszak végéig ez a kommunikáció még felfokozottabbá válik majd. Olyan platformra viszont, ahol a jelöltek – üzengetés helyett – egymással vitázhatnának, kérdéseket tehetnének fel egymásnak, s valós időben reagálhatnának kérdésekre, jól láthatóan nincs nagy igény. Pedig szerintem nem lenne hiábavaló akár többfordulós televíziós vitákat szervezni – az országos közszolgálati televízió, a TVR erre alkalmas lenne –, ahol minden jelölt kifejthetné a programját. Vitázva – hiszen egymással mérkőzve indulnak a választáson is – fejthetnék ki, mi a víziójuk, vagy milyen válaszaik vannak aktuális problémákra. Tárgyalandó téma bőven lenne pedig. Mert világos, hogy a választási ígéreteket könnyebb eljuttatni a célközönséghez, de miért ne fogalmazzák meg nyilvánosan azt is, mit gondolnak a mindjárt 8 százalékos költségvetési hiány megkövetelte intézkedésekről, a minimálbér emelésének gazdasági következményeiről, az európai szinten rekordmagas inflációról, az energiaszegénységről, amely terén szintén az elsők között vagyunk az uniós tagállamok között, a társadalom harmadát fenyegető szegénységi küszöbről, a szociális ellátórendszer, a nyugdíjrendszer, az egészségügy, az oktatás kihívásairól, a háborúról, a generációs átalakulásról és így tovább. Mikor lenne időszerű ezekről beszélni, ha nem választások előtt? Az pedig, hogy ilyen típusú műsorra nem lenne fogadókészség, mert az emberek csak akkor akarják végighallgatni a jelölteket, ha azok legalábbis csípős paprikát tömködnek a szájukba két válasz között egy tévéshowban, inkább kifogás. Nyilván, az ilyen elnökjelölti vitáknak sokkal nagyobb a kockázata, mint a sajtóban, a Facebookon vagy a választási plakátokon keresztül történő üzengetésnek. De ezt a tényt tudomásul kellene venni, mint ahogy azt is, hogy a választás és a vakrandi egyáltalán nem közös tőről fakadó szavak.