A fegyelmezetten, céltudatosan hala­dó művészek közül való Csomortáni Gál László. Pályája kezdete óta felhasználta az egyetemes, a modern művészet szemléleti vívmányait, képi világa mégis mindvégig megőrizte archaikus, népi karakterét. Művei jó része a népdalok, népballadák, korábban fohászok, imák, a legkülönfélébb ráolvasások, szólások, mondókák tartalmi, gondolati anyagához kapcsolódik. De ennél is fontosabb, hogy a felhasznált folklorisztikus motívumok és stiláris elemek általában egyre szervesebb, önállóbb formában jelennek meg alkotásain.
Eredetileg szobrásznak indult. A  csíkszeredai művészeti középiskolát, majd a nagyváradi képzőművészeti egyetemet elvégezve vált alkotóvá. Szobrászatot tanult, de visszatérve falujába, mindinkább a festészet mellett kötelezte el magát. És a hagyományos földművelő, állattartó életmód mellett. Mindez mégsem szűkítette le megnyilvánulási tereit: kiapadhatatlan élményforrást, ösztönzést kapott innen, s sajátos művészete ismertté vált. A Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló alkotói ösztöndíját nyerte el, s mivel rendkívül termékeny alkotó, Los Angelestől Koppenhágáig és Stockholmig, Oslótól New Yorkig, a normandiai Fécamptól Pozsonyig és Budapestig, Kolozsvárig, Marosvásárhelyig sok-sok galériában mutathatta be műveit.

Ismét csak azt mondhatom, szerencsés helyzetben vagyok, több alkalommal is – akár házi krónikásként, emlékíróként – elemezhettem Csomortáni Gál László munkásságát. A kollektív emlékezet kondicionálását, megtanulását művészi világának alapjaival, a hagyománnyal folytatott párbeszéddel is támogatja, mert a múltidézés, a kulturális utalások, a vizuális „ereklyék” művészetének pillérei. E tárgyi és szellemi kultúra tiszteletére és megbecsülésére alapozza teremtő munkáját. Ha jól emlékszem, idestova jó húsz esztendeje már, hogy felfigyelhettem a magyar díszítőművészet múltjába is visszanyúló kifejezésmódjára. Ez az ornamentika azonban nem mondák és legendák, poros krónikák és regeszták, az igazság látszatával ható megállapítások összegzései, nem ősi feljegyzések és kacifántos nyelvészeti összevetések labirintusából bukkant felszínre, hanem népi alkotók, iparosok, festőasztalosok díszítéseinek, csodálatraméltó kazettás mennyezetek, úrasztali terítők, kelengyésládák burjánzó motívumainak, meglévő, kézzelfogható népművészeti tárgyak formáinak és ornamentikájának beszéde, ősi, de el nem feledett ráolvasások, könyörgések és imák üzenetei. Ritmikus figurasorokból, fojtott drámájú színeffektusokból építi képeit, de gondosan ügyel a kompozíciós elemek szerkezetes elrendezésére, a nagyvonalú, tömbszerű formálásra. Lényegében a hagyományos festőiség és a dekorativitás, a tér- és síkszerűség határmezsgyéjén mozognak művei. Felületein ki tudta élni dekoratív természetű vonzalmait, s a síkszerűség, a folt- és a jelszerűség hármasa szerencsésen ötvöződhet.
Szülőföldje, hagyományos életmódja, családja révén egyre jobban, mélyebben értette meg és érezte át a paraszti kultúra dialektikáját, s az ebből adódó művészi következtetéseket. Aztán az elméleti és a gyakorlati tapasztalatokból további megerősítéseket kapott. Műveiben meglehetősen hamar ráérzett a paraszti tárgykultúrában rejlő egyszerűségre és rendszerszerűségre. Az arányok, a léptékviszonyok meghatározottságára vagy a stiláris, dekoratív elemekből kibontható jelentésbeli többrétegűségre. S ezzel együtt az is kiderült, hogy a népművészeti örökség továbbépítésének egyéni, jellegzetes, rendkívül rokonszenves útján indult el.

A népművészet motívumait, hangját, sőt egész világát kiegyensúlyozottan és háborítatlanul olvasztja bele a modern festészet formanyelvébe. Saját hangján, önálló formavilággal és jelképekkel szól Csomortáni Gál László. Munkáiban benne van a népmesék üde igazságszeretete, a népdal egyszerűségének megejtő varázsa és a természet iskolájában formálódó népi világlátás klasszikus és természetes vizuális kultúrája. Állíthatjuk, hogy a korszerűség tettenérése és a népművészet teljes birtokbavétele ezeken a munkákon tökéletes összhangban vannak. Lényeges momentum még, hogy a formák, foltritmusok, a rajztudás biztonsága mellett, azokkal egyenértékűen, képépítő elemmé válik a szín: a széthasított, majd összeillesztett, égetett, csiszolt vagy éppenséggel „borzolt” deszkákból épített kormos feketéken, sötétbarnákon felvillanó vörösek, sárgák, fehérek. Így a díszítő kedv, a bátor elvonatkoztatás a nép művészetének örök érvényű tisztaságába ágyazva teszi felületeit a dekoratív szándék mellett társadalmi töltésű tartalmakat is közvetítő naplójegyzetekké. A megidézett fogalmak és formák – búzavirágok, szegfűk, rózsák, tulipánok, pávák, galambok – belső történetének ornamentikájáról van itt szó, történetük archaikus formájának feltárásáról. Egyetlen pillanatba sűrített drámáról.
Művészetében különlegesen fontos szerep jut a hagyománynak, a közösségi lét egyik legfontosabb szabályozójának. És ez a hagyomány tágabb közösségének egész életrendjére, életmódjára kiterjedő, s e közösség által önként elfogadott normák összességének nemzedékről nemzedékre való örökítését, illetve átvételét jelenti. Csomortáni Gál László nem kívánja magát teljesen függetleníteni a hagyományos forma- és motívumkincstől, de él benne a vágy, hogy valami hasonlót, valami újat, valami jelentőset hozzon létre. Nem csupán hagyományos mustrákat, mintákat ismételget, akkor lényegében csak egyszerű reprodukáló munkát végezne, mélyen átérezve és megértve a tradíció lényegét, a forma- és díszítőkincsből nemcsak újabb és újabb variációkat, kompozíciókat, mutogatni és látni érdemes új mustrákat tud létrehozni, hanem ami sokkal lényegesebb és művészibb: átlényegíti ezeket a motívumokat, új tartalommal, személyes jelentésekkel ruházza fel és közérthetően tálalja nézői elé. Fatáblákra festett megfogó kompozícióit, ha valamely templom mennyezetére helyeznénk szép rendben, sorokra és oszlopokra tagolva, mindjárt kézenfekvővé válna mindannyiunk számára a bennük rejlő mágia, jelértékük, szakralitásuk. A perspektíva, a nézőpont megváltoztatásával a világi, a hétköznapi szép csendben átfordul ünnepibe, természetfelettibe: a profán szakrálissá válik.
Csomortáni Gál László elkötelezett alkotó. Nem a melldöngető kinyilatkozások szintjén, hanem művészetében mindig egyértelműen olvasható és kiérezhető módon. Úgy gondolkodik, érez és dolgozik, teremt, ahogy mindennap beszél, s úgy alkotja műveit, ahogy gondolkodik és érez. Ennek következménye, hogy ezeken az ódon deszkákon, ezeken a felületeken a mindennapi egyetemes érvényűvé válik, s az eredeti, az érdeklődést meghatározó élmény tevődik át. Megfogalmazásaiban az okok feltárására összpontosít, a népművészethez kötődésben pedig az igazság kimondásához ragaszkodik. Valami mesebeli hármas fogja egybe munkásságát, művek, megoldások és a sajátunkért való őszinte, bátor síkraszállás törvénye értelme szerint. Madár és virág, mese és játék, évezredek szimbólumrendszere, felemelkedés az egyetemes kultúra szédületéig, de mindez a magunk nyelvén, a mi megfogalmazásunk módján. Legalábbis így éreztem én e munkákat szemlélve…