Ami körülvesz most bennünket, az, ami a legjobban meghatározza, hogy kik vagyunk mi, és ugyanaz, amit talán a legjobban szégyellünk: egyénileg és közösségileg egyaránt. Olyan, mint a nagyszüleink házában az a villanykapcsoló, amelyhez legalább három generáció nyúlt, amely kapcsoló élete gazdagabb, mint az egyes embereké, akik hozzáértek, mert talán senki nem pucolta meg elég alaposan, hogy új életet kezdjen. A kiállított világ maga kéri, hogy vegyük a fáradságot, és közeledjünk hozzá, ahogy Bede Kincső maga is közeledik és távolodik saját magától, szeretteitől és a világtól, amelyben mi így együtt éljük életeinket. 

A kiállítás olyan élet díszletének részletei, amelybe a fotográfus generációja beleszületett. Egy olyan díszlet ez, amelyben egy országot – de igazából egy fél kontinenst – ringattak álomba, és amelyben mindenki azt álmodta, hogy egyenlő és szabad. Ebben a díszletben az emberek hallgatni tanultak, megalkudni, félrenézni, és azt kérdezni maguktól, hogy mit mondanak majd más emberek. És amikor már kialudták magukat, felébredtek, meggyilkolták a vezetőiket, és egy új előadáson kezdtek el dolgozni, új szereposztással, de senkinek nem volt kedve elhordani a hátteret, tehát ugyanabban a díszletben. Bede Kincső ezt a díszletet fotózza, benne új és régi szereplőket – a nájlonzacskók tele náj­lon­zacs­kókkal életet. A báránybőr kucsma, a körömcipő, a halott állatok kitömött trófeái, a dohszagú hozományból a népviselet, amit már senki nem fog hordani, a baba feje, a hímzett párnacsúpok, és a nippek, a végtelenszámú nippek.

A művész ebbe a világba született bele, az ő generációjának ebben a régióban ez jelenti az otthont, ezek közé illesztik a saját tárgyaikat, ezekhez öltöznek. És tudják, hogy nem díszlet, mert ez a legismerősebb szag, hang és szín. Ezt ismertük meg először ezen a világon.
És kik lehetünk mi ebben a kiállításban? Mi vagyunk az intenzív odapillantás valamire, amit nem akarunk látni, de a bennünk lévő szeretet nem hagyja, hogy elmenjünk mellette. Bede Kincső itt néz szembe, és nézet szembe azzal, amivel kényelmetlen egy szobában lenni.

Azzal, amiből turisztikai identitást kreáltunk, de amit elrejtünk a vendégek elől, azzal, ami iránt nosztalgiával vagyunk, de ami nem tűnt el soha, azzal amit elnevetünk, amit humorosan mímelünk, de ami miatt összeszorult szívvel sírunk, ha egyedül maradunk. 
A munkái megfogják a kezünk és végigvezetnek a halmozás káoszától, a látszólagos rendetlenségtől a legmélyebb igazság érzetéig. Mint amikor a mindenes fiókban keresünk egy biztostűt, hogy összefogjuk ügyetlenül azt, akik igazából vagyunk. És most a kovásznai nagyszüleink unokái vagyunk. A nagyszüleinké, akik jobban szeretnek, mint a saját gyerekeiket. Azok az unokák vagyunk, akik eltemetik a nagyszüleiket: távolság és feldolgozhatatlan közelség. A szembesülés, a féltés és a megbocsátás unokái vagyunk. Egy valamikori szerelem, az illúzióvesztés, a halálfélelem és az alkoholizmus unokái vagyunk.

Bámészkodjunk tehát ebben a kiállításban úgy, mintha egy villanykapcsolót néznénk, amelyet legalább három generáció tagjai, a család, vendégek és ismeretlenek kapcsolgatnak fel-le a múlt század eleje óta, mintha egy villanykapcsolót néznénk elég közelről ahhoz, hogy meglássuk rajta az ujjlenyomatokat. Mert ezek a munkák a nyomok, amelyek Jean-Luc Nancy szavaival „a leginkább rezisztens, ellenálló rész”, és amelyek talán örökre itt maradnak már.