Talán már Önök is látták a közösségi oldalakon azt a mémet, miszerint „I don’t need the­rapy, I just need to go to Italy” – azaz nem terápiára, hanem egy olaszországi utazásra van szükségem. A téli napfényhiányos állapotomban komolyan véve a tanácsot, egy dél-itáliai „gyógykezelésre” utaztunk el, amelynek elemei a napfény, a langyos időjárás, a sok séta, a limoncello, a rengeteg finomság, a tenger, az igazi olasz dolce far niente és egy bájos kis sziget voltak. A kezelés hatott.
Procida a Nápolyi-öböl legkisebb szigete, jóval kevésbé ismert, mint Capri. Az alig több mint 4 négyzetkilométernyi földdarab majdnem teljesen beépített, és gyakorlatilag Nápoly egyik „külkerülete”, az itt lakók bejárnak dolgozni, ügyes-bajos dolgai­kat intézni a nagyvárosba, csak épp nem busszal vagy autóval, hanem komphajóval. Egy élő sziget, nem „turistakirakat”, főleg télen nem az.
Ez az apró kis sziget, ahol semmi „nagy” nincs, volt tavaly Európa kulturális fővárosa. La cultura non isola – a kultúra nem szigetel el – volt a jelmondatuk, ami nagyon találó és elgondolkodtató is egyben a globalizálódó világ aktuális problémái közepette.

Találó, mert ez a vidék is népek és kultúrák átjáróháza volt az évezredek során. Görögök, rómaiak, szaracénok, gótok, Anjou és Bourbon királyok seregei előszeretettel kötöttek ki partjainál, nem véletlen tehát, hogy a főleg halászatból élő lakosok sok száz évvel ezelőtt a nemkívánatos inváziók ellen a sziget magaslatán erős fallal vették körbe településüket. Ez a Terra Murata, ami ma is áll, érdemes elveszni a szűk kis utcák és a középkori házak között. Van hatalmas kastély is, amely évtizedekig börtön volt, talán épp ezért áraszt komor és rideg hangulatot.
A hajók a Marina Grandéra futnak be, itt van a főutca is, templommal, halpiaccal, robogókölcsönzőkkel és jobbnál jobb éttermekkel, fagyizókkal. Téli időszakban ezt az oldalt kevésbé éri a nap, annál többet a másik álomszép apró öblöt, a Marina Corricellát. Ez a régi halászfalu, amely a legtöbb Procidát reklámozó képen szerepel, halászhajókkal és pasztellszínű, az arab építkezésre emlékeztető házaival. Fölötte emelkednek a várfalak, előtte a Tirrén-tenger, a horizonton tiszta időben Capri körvonalai rajzolódnak ki, a csendet csak a sirályok rikoltozása töri meg, és a beszélgetés a La Graziella vendéglő előtti asztaloknál, miközben a vendégek a hajnali fogásból készült halas ínyencségekre várnak.
Graziella a francia író, Alphonse de Lamartine hősnője, a képzeletbeli lánynak egy emlékszobát is kialakítottak fent, a várfalak között, amely tulajdonképpen egy néprajzi gyűjtemény, és plasztikusan mutatja be, hogyan éltek, öltözködtek, milyen eszközöket használtak az 1800-as évekbeli procidaiak.
A sziget feltűnik a Nyaralás pénz nélkül, A postás és A tehetséges Mr. Ripley filmben, híres épületek, romok hiányában a kulturális fővárosi státuszt is – többek között – erre a tényre építették fel. Pedig Procida minden sallang nélkül szép. Az emberek elmondhatatlanul kedvesek, és igen, télen is sziesztáznak. Ezt véssék észbe, ha arra járnak.