Hirdetés

Adventi látószög

Solymosi Alpár unitárius lelkész
Becsült olvasási idő: 3 perc

Egyszer egy érdeklődő tudós bement a koppenhágai Frauenkirch-templomba, hogy utánajárjon Thorvaldsen híres Jézus-szobrának. Kíváncsi volt, hogy mitől is remekmű az alkotás, miért van oly nagy híre és vonzereje a szobrász keze munkájának. Amikor odalépett a szobor elé és szembenézett vele, kíváncsi, érdeklődő szemekkel nézte. Nézte, nézegette, de semmi különöset nem látott rajta. Csalódottnak érezte magát. „Semmi különös, ilyenből elég sok van e nagy világon” – nyugtázta magában. Egy, a templom csendjében imádkozó személy ekkor megszólította: „Uram, önnek is le kell térdelnie ahhoz, hogy a szobor igazi üzenetét felfedezhesse! Ez a mű lényege, hogy szemtől szemben nem igazán, csak elébe térdelve fedi fel igazi arcát.” A tudós hallgatott a szép szóra. Letérdelt, és ekkor valóban feltárulkozott a mű egyedisége, szépsége őelőtte. Csodálattal a szívében indult haza. (Franz Spirago, cseh pap és pedagógiai író nyomán)
Kedves olvasó, ez a történetbeli kíváncsi tudós épp mi vagyunk, így az ünnep előzetesében! Az adventi úton szépet kereső ember... Miközben szépet keresve lépdelünk, kérdés, hogy hányszor tudunk látószöget váltani, hányszor tudunk letérdelni, leülni a jobb szög érdekében? Tudod, térden állva, vagy éppen valakik mellé odaülve minden egészen másképp fest!... Egyik híres egyházatya tanítása szerint a templom lépcsőjén ülve és imádkozva többet tanult, mint a könyvekből.


Hirdetés

Igen, nem a kényelmesnek tűnő főhelyen, karosszékben képződik a lelki sík, a belső dimenzió, hanem az alázatos, az odahajoló testhelyzetből. Mondok példát is. Már egyszer prédikáltam arról a pillanatnyi megvilágosodásomról, föleszmélésemről, amikor a kisgyermekem mellé térdelve, vele a földön játszva, ott lent a játékok között hallgatva a pici száj kijelentéseit értettem meg, hogy ezek a kisgyerekek egészen más szögből látják a világot. Most Mikuláskor is sokat lovacskáztunk, kocsikáztunk, és mindemellett komoly dolgokról is beszélgettünk, társalogtunk a gyermekekkel. A kicsik alulról szemlélik a történéseket, a felnőttek cselekményteljes napjait, és ezért sokkal tisztábban is látnak, sokkal mélyebbre. Lentről látják az igazi arcunkat... Ott lent, a gyerekek mellé térdelve és velük játszva éreztem, hogy Remekmű ez a világ, hogy az Életünk épp úgy szép, épp abban az egyszerűségben, ahogyan a Jóisten megengedi, hogy éljünk. 
Egy másik élményem templomi orgonaépítésünkhöz fűz. Sokáig tusakodtunk magunkban, lelkész-keblitanács és orgonaépítő triászában, hogy a csíki unitárius templomba vásárolt orgonát, amely eredetileg nem ide volt betervezve, hová is építsük meg. Vigyük le a hívek közé, a templom piacára? Tegyük az üvegfallal rendelkező, fényáradatot biztosító nagykarzatra? Végül úgy döntöttünk, hogy a nők, asszonyok fölötti kórusrészre építjük. Most, hogy emelkedik a pneumatikus szerkezet, most, hogy már helyére kerültek a homlokzati sípok és ornamentikák, sokszor leülök az orgona talapzatának kiugró részére, és csodálom, gyönyörködöm a hangszerben. Innen, ebből a szögből valóban a hangszereink és templomunk királynőjét látom benne.
Kedves olvasó! Kívánok neked templomi zsámolyt, kis széket, amelyre az ünnepi úton kuporodsz, templomi padlót, amelyre térdelsz! Kívánok neked játékszőnyeget, amelyre te magad is leülsz, vagy épp négykézláb mászva osztozol a játékélményben. Kívánok neked olyan kicsi szegeleteket, ahová leülve, tekintetedet fel tudod emelni Isten csodálatos dolgaira! Úgy érzem, hogy Jézus épp erre a gyermeki szemmagasságra tanít. „Bizony mondom néktek, ... ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Ámen.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!