Mindennapi kép, hogy utazásunk vagy sétánk alkalmával utcazenésszel találkozunk. Szép létpillanat. Jó lenne egyszer mélyen látni a valót: miért zenél ő, itt? Lehet, hogy megélhetésből vagy magányosságát, boldogságát próbálja kiénekelni, azonban előfordulhat, hogy a művész észreveszi: az utcán az emberekben elromlott valami. Hiszen akár esik az eső, akár süt a nap, a tömegek magányosan, sietős elfoglaltsággal ismétlik rohanásukat.
Nem meglepő hát, hogy az utcazenész is nézi azokat, akik megállnak. Van, akinek fájdalmat okoz egy szó, egy dallam, mert emlékezteti valakire, aki már nincs, és ő sem ugyanaz nélküle, és van, akinek ugyanaz a szó boldogságot üzen, több lett általa. De van, aki meg sem áll a legszebb dallam hallatán, és szorongásában azt ígéri magának, hogy következő alkalommal lesz ideje, szíve megállni és meghallgatni azt, amit a zenész kiénekel szívéből.

Az ember ilyenkor nem szereti hazugnak nevezni magát, de tudja, hogy évek óta azt ígéri a lelkének és azoknak, akik fontosak számára, hogy egyszer lesz ideje megállni, megérintődni. Tudja, hogy a csoda nem tőle függ, de benne és rajta keresztül van értelme annak, hogy szép az élet. 
Szép az élet, miközben annyi minden hal meg bennünk, és olyan sokan hagynak itt örökre, akikről volt idő, hogy azt gondoltuk, nélkülük képtelenek lennénk bármire. És mégis, valaki erőt pumpált a szívünkbe, hogy lüktessen, és az élet szívességében vagy szívtelenségében észrevesszük, hogy szeret az Isten. Igazából Nélküle a sebeink, a belső ürességeink miatt képtelenek lennénk önmagunkat szeretni.
Az ünnep ennyi, és mégis a legtöbb, amiben részünk lehet. Nem könnyű felemelni a lelkünket, amikor minden bánatunk, kétkedésünk, kiábrándulásunk maga alá temet minket. Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt, csoda, amikor hallunk egy szót, egy dallamot és érzékelünk egy apró rezdülést, amitől minden bukásunk értelmet nyer.
Azt írta egy betegségben fiatalon meghalt édesanya a családi fotó hátoldalára, amit temetése után vettek észre családtagjai: „A világon mindennél és mindenkinél jobban szeretlek titeket”. Amikor ezt írta, túl volt temérdek szenvedésen, és már tudta, hogy el kell engednie a pólyás babáját és mindenkit. 
Szent Ágoston írja a Vallomások gyönyörű könyvében: „Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek.” 
Ünnep, élet, hit, szeretet, bizalom, harmónia, barátság, hivatás belül vagytok, bennünk, és mi hányszor kívül kerestünk a magvalósításunkban, a hiányainkban, az elvárásainkban. Ahogy a költő írja: „Vigyázz, hova lépsz! Szentjánosbogár fénylett tegnap este ott.”
Vigyázz, hogy mit mondasz, hogyan élsz, hiszel, mennyire szeretsz vagy bocsátasz meg, mert valakiben szépen fénylik az élet. Ettől válik ünneppé az élet bennünk, próbáljunk úgy élni, hogy felismerjük, hogy a létezésünk önmagában kegyelem és ünnep.