– Ki Ferencz Egon-József?

– Gyergyószárhegyről szár­mazom, amire különösen büszke vagyok, mert egy tör­ténelemben gazdag, szép és nemes település ez, amelyet az otthonomnak mondhatok. Itt végeztem az általános iskolai tanulmányaimat is. Egyedüli gyerekkét nőttem fel, és Istennek hálát adok, hogy jó családba születtem. A szüleim, nagyszüleim mindent megtettek azért, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben, de főleg szeretetben és odafigyelésben ne. Nekik köszönhetem, hogy igazán ki tudott bontakozni a hivatásom, mert mindig támogatóan álltak mellettem. Ezenkívül külön öröm számomra, hogy a rokonaim és barátaim is támogattak a hivatásommal kapcsolatban. Soha nem akartak elbátortalanítani, vagy arra biztatni, hogy nem jó, amit csinálok. A faluközösség hasonlóan ehhez, teljes támogatásról biztosított. Mindig jó érzés volt hazatérni és beszámolni arról, hogy éppen hol tartok a teológiai tanulmányaimmal. 

– Hogyan alakult a hivatása?

– A IX. osztályt Gyulafehérváron, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban kezdtem. Akkor még nem éreztem azt, hogy pap szeretnék lenni. Igazából a szívem mindig a történelem felé húzott engem. Eredeti elképzelésem szerint ugyanis régész akartam lenni. Nagyon érdekelt a múlt, és ez máig változatlan. Ezt az érdeklődést nagytatámnak köszönhetem, aki sokat mesélt nekem a történelem nagy eseményeiről és arról is, hogy a családom mikor, hogy vett részt ezekben. Olyan képet festett nekem a világról, ami azt sugallta, hogy ez egy varázslatos, megunhatatlan, rejtélyekkel teli, érdekes hely. Ezt a világképet magammal hoztam, és a mai napig is ez él bennem. A hivatás csak a XII. osztály végén lépett az életembe. Akkor ez nem esett olyan jól, hiszen más terveim voltak az életemmel kapcsolatban. Most azonban bátran mondhatom – főleg így a teológiai tanulmányaim végén –, hogy Isten terve sokkal szebb, jobb minden emberi tervnél. Bár néha valóban nehéz megérteni. Visszaemlékszem, hogy valóságos sokként ért az, amikor észrevettem, hogy egyre inkább foglalkoztat a papság gondolata. Annyira idegennek és távolinak tűnt, mintha legalább arra kaptam volna hívást, hogy asztronauta legyek. Egyszerűen nem tudtam hová tenni. A teológiát is úgy kezdtem, hogy megpróbálom, aztán ha nem jön össze, akkor nem veszítek semmit. Ott volt viszont az a bizonyos „de mi van, ha mégis” érzés bennem, amit csak ritkán érez az ember, és megtorpantam tőle.  Nagyon nehéz volt az elején, de megtaláltam a helyem. Ha az ember nem teszi hozzá a saját akaratát, akkor szerintem nem találja meg a helyét sem. Felismertem, hogy ez az a folyamat, amikor az én akaratom lassan belesimul az Isten akaratába. 

– Milyen meghatározó istenélményei voltak, amelyek a papság felé vezették?

– Nem voltak csodálatos jelenések vagy hangok, ahogyan azt sokan néha humorosan elképzelik. Az istenélmények mindig olyankor mutatkoztak meg az életemben, amikor a legkevésbé számítottam rájuk, de mindig akkor következtek be, amikor a legnagyobb szükségem volt ezekre. Leginkább apró jelek voltak, amelyekből rájöttem, hogy helyes-e az út vagy sem, amin járok éppen. Azt hiszem, Isten sosem késett az életemből, ott volt, amikor szükségem volt rá. 

– Mit tart a papi hivatás legszebb feladatának, illetve legnagyobb kihívásának?

– A legszebb feladat a legnagyobb kihívás is egyben. Az emberek. Papként is lehetetlen úgy élni, dolgozni, hogy az mindenkinek tetsszen, de szerencsére nem is ez a feladatunk. Isten országát építgetni nem lehet egyedül, azért fontos, hogy jó közösséget alkossunk a hívekkel. Ez nagy kihívás, de ha sikerül, nagyon szép.

– Mi lesz a papi jelmondata? 

– „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12b). Azért választottam ezt a jelmondatot, mert számomra a két legmeghatározóbb dolog található benne, amelyek végigkísértek a teológia során. Ezek a tudás és a hit. Olyan ember vagyok, aki szeret mindent az értelmével felfogni, mondhatni racionális típus. Ebből kifolyólag sokat küzdöttem a hitemmel. Egyszerűen nehéz volt hinni olyan dolgokban, amiket én inkább igyekeztem volna ésszel megmagyarázni. De az ember rájön, hogy nincs mindenre ész­­sze­rű magyarázat. Szélmalomharc, ha folyamatosan azzal megyünk szembe, aminek az igazságát tudjuk, csak valamiért nem akarjuk elismerni azt. Engem itt, a teológián tanított meg hinni az Isten. Számomra ez volt a legnehezebb folyamat. Sokszor úgy éreztem, hogy hosszas vajúdás után született meg a hitem bizonyos dolgokkal kapcsolatban. A jelmondatom elsősorban önmagamnak figyelmeztetés, hogy a tudásnak és a hitnek is van helye az életemben, csak ne billenjen a mérleg túlságosan valamelyik javára, mert akkor kisiklik az életem.

– Milyen üzenetet, esetleg kérést fogalmazna meg a papszentelésen részt vevő családtagjainak, rokonainak, barátainak?

– Nagy kéréseim nincsenek. Imádkozzanak velem együtt, kapcsolódjanak be a szentmisébe és örvendjenek úgy, ahogy én örvendek. De az utolsó inkább jókívánság, mintsem kérés. 

– Mikor mutatja be első ünnepélyes szentmiséjét?

– Az első ünnepélyes szentmisémet július 6-án mutatom be Gyergyószárhegyen a Mindenszentek-plébániatemplomban, délelőtt 11 órától. 

– Hogyan tekint a jövőbe?

– Izgatottan, kíváncsian és reménnyel telve tekintek a jövőbe. Bízom abban, hogy szép az az élet, amire Isten hívott meg.