Hirdetés

A hely szelleme I.

Dr. Köllő Miklós PhD, építész, műemlékes szakmérnök, urbanista
Becsült olvasási idő: 14 perc

Amennyire a megmaradt épületek, leírások, fotográfiák alapján meg lehet ítélni, a XVIII. században még nagyjából egységes képet mutatott Székelyföld építészete. Ez az egységes kép a XX. század elejére tájegységekre tagozódik, olykor csak egy meghatározott falura, falurészre érvényes jellegzetességgel. Székelyföldön ma ahány közigazgatási szék, legalább annyi sajátos néprajzi, népi építészeti kisrégió van. Végtelenül sokféle árnyalatot és átfedést láthatunk, sokkal gazdagabbat, mint amilyennek távolról gondolná az ember. A bőség a következőknek köszönhető:
– a terület sajátos közigazgatási és táji tagolódása (egymástól viszonylag elszigetelt székek);
– a domborzatból adódó klimatikus különbségek és elérhető építőanyagok (lombhullató és tűlevelű erdők);
– a fazekasság jelenléte (egy-egy tűzvész után az újjáépítésre a téglát választják);
– az evolúció: például a cserépfedés elterjedése és a kémények megjelenése a tetőhajlásszögek csökkenését eredményezi;
– divat (szász hatások a velük határos területeken, az erdélyi Mezőségről érkező alaprajzi elrendezések, pontszerűen az örmények és a románok jelenléte), illetve a reprezentáció igénye (kapuk és házoromzatok esetében).




Így egy átlagos székely faluban öt-tíz hagyományos egymás mellett létező házmodellről beszélhetünk (egy házforma típuson belüli evolúciója, új háztípusok megjelenése/átvétele, a meglévőkkel való kombinációja), és a tipológia faluról falura változhat (például különböző köztes térmegoldások, oromzatdíszek). Ezért minden olyan építészeti útmutatóban megfogalmazható irányelv, amely a tévedés lehetőségét csökkentő szabályokat próbál felállítani, a valóságosnál rosszabb és a létezőnél szegényebb, sekélyesebb helyzet tudatos elfogadása. Ezt egyetlen módon, csak a rendszerszintű megközelítéssel tudjuk elkerülni, ami megköveteli egy-egy terület megfelelő elemzését: a falu valós értékeinek gondos megfigyelését, rögzítését, bemutatását önmagában és a környező falvak viszonylatában.
Minden „így helyes/úgy nem” példákkal illusztrált lista ugyan kísérlet arra, hogy a lehető legkevesebb rosszat tegyük, de (pont a korábban említett gazdagságból adódóan) néha a kontextusból teljesen kiragadott, ezért helytelen, káros eredményekhez vezethetnek. Így például ha egy építészeti megoldás nem tökéletes, de utolsó képviselője egy valamikor széles körben elterjedtnek, akkor ma ritkaságából adódóan felértékelődik. Illetve sértés például Gyergyóban egy udvarhelyi logikájú házat építeni, vagy fordítva…
Igazából őseinknek egyetlen építési elve a józan paraszti észjárás diktálta tapintatosság és jóérzés szabálya volt. Ennek értelmében az új ház is nyugodt lelkiismerettel jó napot tudott kívánni a szomszédságoknak, belesimult a faluképbe és nem feszítette szét a telekszerkezetet, annak ellenére sem, hogy az épületek építészeti és tipológiai szempontból igen gazdagok.


Mielőtt arról beszélnénk, hogy milyen házat érdemes építeni (hogy az nyugodtan köszönthesse a szomszédokat), érdemes megnéznünk, hogy az a ház milyen környezetbe kerül: milyen a viszonya a tájjal, a településszerkezettel. Hagyományosan a székely településekre ötféle telekszerkezet jellemző (attól függően, hogy a szóban forgó településrész beépítése milyen időpontban történik). A „tízesek”, fésűs telekbeépítés, udvarok/udvarterek, fordított, illetve szabad elrendezésű, hegyi telekszerkezetek segítségével sokkal kisebb referenciaegységeket határozhatunk meg, mint a falu, és sokkal finomabban tudunk viszonyulni a környezetünkhöz. Az azonos típusú telekszerkezetek telkeinek mérete nemcsak régiónként eltérő, a parányiaktól a nagyokig és a nagyon nagyokig, hanem akár egy utcahosszában is. A vidékenkénti eltérés a gazdálkodás módjából adódik (míg a nagyállattartásra berendezkedett Gyergyóban a nagy keresztcsűrök határozzák meg a telek szélességét, addig a zöldség- és gabonatermesztésből élő Nyárádmente jóval kisebb csűrjei kisebb birtokon is megfértek). Az egy-egy településen belüli telekméretek közötti nagyságrendi különbségek mögött a székely birtokviszonyokat és örökösödési törvényt kell észrevennünk. Székelyföldön még fővesztés terhe esetén is, és akkor is, ha egy székely család kihalt, a birtok a leszármazottakra vagy testvérekre szállt, Werbőczy Tripartituma szerint. Az általánosan alkalmazott, elsőszülött fiúnak kedvező osztatlan öröklési rendszerrel ellentétben a székelyföldi öröklési jog a birtokot minden leszármazott fiúgyermek között egyenlően felosztotta, így egy-egy telekszélességnek a felosztandó birtok és a családlétszám a kulcsa. Ha nem volt fiú leszármazott, akkor a leány lépett helyébe, továbbvíve apja örökségét. A telkek mindaddig osztódtak, míg a rájuk építhető házak a szomszédos házak benapozását nem veszélyeztették. Ez pedig azt a furcsaságot eredményezi, hogy az összesűrűsödött beépítések esetében a különböző telekszerkezetű falu­részek közötti határokat a szomszédos területek épületeinek azonos építészeti megoldása (forma és tömeg) összemossa. Így a telekszerkezet diktálta szabályok első ránézésre rejtetté válnak: nem tudjuk, miért érezzük azt, hogy ebben az átmeneti zónában valami nincs rendben – pedig a házak egyformák…
A túl gyorsan (rossz irányban) változó épített környezethez hasonlóan a táj is lassan, de biztosan romlik, és a globalizáció meg a mezőgazdaság gépesítése miatt bekövetkező változások szintén visszavonhatatlanul megváltoztatják a falvak és a környező táj közötti kapcsolatot – nem kellene erre még egy lapáttal rátenni az urbanisztikai kontextus semmibevételével.

„Tízesek” és tízesek

A korai településrészeket a telekszerkezetük alapján könnyű behatárolni: szabálytalan alaprajzú és lekerekített sarkú szigetek vízre fűzött sorozata, szigetenként látszólag minden logika nélküli, különböző nagyságú parcellák halmaza. Formájuk első ránézésre maga a megtestesült rendetlenség, ennél kuszább dolgokat urbanisztikailag nehéz elképzelni. De mögöttük ott a rejtett rend: a székely örökösödési törvény, így a hasonló nagyságú telkeket egyesítve, majd a létrejövő hasonló nagyságúakat újból és újból összevonva fel lehet rajzolni egy-egy nagyfamília családfáját. A családnevüket sem kell keresni: az egykori, osztatlan nagybirtok egy aprózódási szint után képtelen belső utca nélkül működni, így a sziget belsejébe benyúló közlekedési útvonal (kutyaszorító) értelemszerűen az ott lakó családok nevét kapta.
A ma emberének érthetetlen, hogy működött az akkori település. A határvidéken a nagyállattartást, az állatok legeltetését és őrzését, illetve egyidejűleg a katonai feladatok ellátását is csak a nagycsalád tudta hatékonyan megoldani. Az egy birtokon élő, többgenerációs családok létrejöttéhez valószínűleg nagyban hozzájárult Mátyás királynak a székelyek katonai felkelését szabályozó 1463. április 26-án kelt diplomája: „Ha az atya fiával egy kenyéren él, hasonlóképpen, ha két fivér osztatlan birtokon gazdálkodik, az ilyenek közül csak egyik köteles hadba menni, még ha fejenkénti felkelés rendeltetett is el. Ha az ilyen a hadban elesik, a másik nem küldhető helyébe.”


Az, hogy a legkisebb fiú az „ös”-ben maradt az apjával, vagy két fivér az osztatlan birtokon való gazdálkodást választotta, valamelyest a katonai teherviselés alóli kibújást jelentette. Így a legkorábbi megtelepedési forma a csoportosan teret foglaló, nagycsaládokból álló tömörülés a helyben, a víz mellett található bokrokból készült fonott kerítésekkel körbevett birtokainak patakra támaszkodó fürtje. Praktikus volt ez az elrendezés, mely szerint egyfelől a lakóházak és melléképületek kifelé irányuló karéja védte a szigetek magjában éjszakára beterelt állatokat, másfelől a patakmenték sűrű fasora zárta le a birtokot, és a patak biztosította az állatok könnyű itatását. A fonott kerítéseken lévő kapuk mögött az egyre szaporodó és osztódó családok állapotát rögzítik a katonai lustrák, amikor például 1567-ben Gyergyócsomafalván tizenöt kapu mögött hatvan család lakott – és a székely települések esetében a helyzet általános.
A település széltében való bővítése a patakok szétágaztatásával volt lehetséges. Ebben a „káoszban” a tájékozódást a harangláb és néhány tájra nyitó, mezőre való kijárást biztosító utca nyújtotta.
Érdekes, ahogy ehhez az archaikus településszerkezethez kapcsolódik a tízesek fogalma. A millenniumi hangulat romantikájában – amikor szinte minden a honfoglalásról és a magyar államiság ezer évéről szólt – a tízeseket a székely hadszervezés alapjának gondolták, és úgy képzelték, hogy a székelyek tízes csoportokba rendeződve telepedtek le, és minden tízes tíz katonát kellett háborúba küldjön. Kézenfekvő példának Kászon­altíz és -feltíz esete szolgál(hat). Hosszú ideig a szeges/szeres településformák Alszeg és Felszeg berendezkedését szintén a tízesekhez kötődő megtelepedési formának gondolták – kézenfekvőnek tűnt, hogy rendszerint egy faluban van egy „felső tízes” – Felszeg – és a vízfolyás szerint lennebb elhelyezkedő „alsó tízes” – Alszeg –, valamint a kettő között esetenként még jó néhány szeg. Annyira nyilvánvalónak tűnt ez a berendezkedési forma, hogy figyelmen kívül hagyták azt, hogy vannak más megtelepedési formák is. Mindenesetre az egy-egy falurész nevében szereplő „szeg” vagy „tízes” elnevezés Székelyföldön már sejteti, hogy a nagyállattartó, nagycsaládos településformával van dolgunk.  Ennek a falunál kisebb, tájban szétszórt településformának határozottan van pár előnye: mivel a szalma-, zsindely- és deszkafedelű házak és csűrök fából készültek, a csoportos nagycsaládi birtokok közötti távolságnak köszönhetően egy nagyobb tűz esetén csak a falu egy része égett le, nem az egész falu, és az érintett rész lakói a szomszédos településrészekbe, a komákhoz, rokonokhoz húzódva kalákában, egymás segítésével újjáépíthették az elveszett falurészt – ha az megérte. Ha meg az egész falu porig égett, és a lakosok úgy vélték, hogy nem éri meg a fáradságot a visszaépítés, akkor egy új helyen „új falut” építettek, erre példát a kuruc–labanc harcok után létrejövő Gyergyóújfalu szolgál(hat).  
Ennek a tízeseket a székelyek kezdeti településformájának nyilvánító elméletnek van néhány buktatója. Ambrus Tünde még egy ősi modellértékű szerveződést lát benne, mely a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehetne napjainkban is. Az ő megfogalmazásában a tízes társadalmi, gazdasági és infrastrukturális egység (a lakóhely, a munkahely és kisszámú népesség térbeli kombinációja), amely sajátos szervezettségével és funkcionalitásával legalább akkora hatással van a településszerkezetre, mint a (morfológiai, hidrológiai, biopedoklimatikus) természeti adottságok.


Sófalvi András már úgy látja, hogy a tízes ugyan településtörténeti tényező, de inkább közigazgatást segítő intézmény, mint településforma. Vintilă Mihăilescu szerint intézményesített szomszédsági viszonyról van szó – ezt támasztja alá, hogy a közelmúltig a tízesek közösségként működtek, például nagyszámú közösen beszerzett evőeszközzel, amelyet ünnepi eseményeken, esküvőkön, temetéseken stb. használtak.
Botár István hívja fel a figyelmet arra, hogy a középkori írott források egyértelműen arra utalnak, hogy a modern és a jelenkorban tízeseknek tekintett települések a középkorban önálló falvak voltak, és szerinte a helynevek meg a régészeti adatok is ezt igazolják. Az önálló települések másik, ma is tí­zeseknek nevezett csoportja a középkori falvakból levált területek. Születésük régészeti leletekkel bizonyítható, a folyamat már az Árpád-kor végén elkezdődött. Néhányuk később önálló településsé vált. A 16. századtól már nyomon követhető a környékbeli kisebb települések plébániának való alárendelésének folyamata, és a tízes elnevezést csak a XVIII. század után kezdték használni. Botár István szerint a tízesek mint településtörténeti egységek tehát nem középkori eredetűek, ezért nem értelmezhetők településképző tényezőként a középkor történetében.
Amint korábban említettem, a tízesekkel kapcsolatos diskurzus elindulásakor nem vették figyelembe, hogy vannak esetek, amikor nem működik ez az elmélet. Csomafalván van Alszeg, Korposszeg – a Maros folyása szerint egyforma magasságban –, de egyáltalán nincs Felszeg, nem is említik soha írásban, a kollektív emlékezet sem őrzi, le sem égett, s legenda sincs róla. De a Maros folyása szerint, ott, ahol lennie kellene, nagycsaládos megtelepedési formákat őriznek az utcanevek: Farkas-domb, Dávid-domb, Incze-loka/laka. Tehát egy spontánul kialakuló településrész példáját látjuk, mely besűrűsödve, több család odatelepedésével lehetett volna ugyan Felszeg – de nem lett. Ennek ellenére ott van a tipikus parcellaszerkezet.
Ebből kifolyólag nem bántanám a tízes fogalmát mint archai­kus telekszerkezetet, egyszerűen csak idézőjelbe téve, „tízesként” használom, mint egy-egy település legősibb magvát/magvait. Mert ez a parcellaszerkezet – amely egyben családfa is – az egyik legfontosabb, ugyanakkor legveszélyeztetettebb urbanisztikai értékünk, és mindenképpen megőrzésre érdemes.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!