Kós Károly írta Észak-Erdély visszacsatolását követően a magyar kormány támogatásával programszerűen megépülő „székely” épületekről: „felépítésük és arányaik messziről hirdetik, hogy igazában ők csak székely ruhába öltöztetett idegenek. Mint a kabarék túlzottan magyarkodó ruhákba öltöztetett idegenvérű görljei.”

Szintén ő teszi fel a kérdést, hogy ha nem ez az út, akkor merre kellene indulni? A válasza ma is időszerű: „Valahogy fordítva kellene keresni a megoldást. Mert a székely akkor is székely, ha pantallóba és zakóba öltözik, de az idegen nem lesz székely, ha akármilyen valódi székely harisnyába, csizmába, zekébe, kucsmába bújtatja magát. A székely épület székelységét nem a tornác, nem a boronafal, nem a kopjafa és nem az óriási tetőzet teszi, hanem a szellem, mely ezer esztendő alatt a székely népi építészetet kiformálta. Ezt a múltat kell megismernie, sőt magáévá tennie minden más előtt az építésznek, és akkor talán sikerülni fog igazi székely épületet építenie. De enélkül bizonyára sohasem…”

Kompozíciós szempontból a falak és a tető magasságának aránya adja a harmóniát és azt a feszes egyensúlyt, ami a székely épületeknél alapkövetelmény. Ezt a fegyelmet oldják a köztes terek, amelyek kapcsolatot teremtenek a külvilággal. Meg kellene határoznom a köztes teret. Egy magyar népmesére épített párhuzammal próbálom érzékeltetni: a jöjjön is, meg ne is, hozzon is, meg ne is, legyen is, meg ne is típusú próbatételekkel. Valahogy így kellene értelmeznünk a köztes teret is: kint is, de bent is, nyitott is, meg zárt is. Helyi jellegzetességeink elvesztésén sopánkodunk, miközben újabbnál újabb építőanyag-(reklám)dömping közepette próbálunk korszerű, de sajátos székelyföldi építészetet létrehozni. Csodálkozunk, hogy nem megy. Nem is mehet, hisz lételemünket, köztes tereinket számoltuk fel azzal, hogy a sok technikai paraméterre figyelve csak épületben gondolkodunk, elfelejtünk kitekinteni a tájba, és elfelejtjük átértelmezni a hagyományainkat. Pedig a székely ember csak kifelé, a tájba forduló házban, csak a dombjait, hegyeit szemlélve képes élni.

Fából készült héjazat (zsindely, dránica, deszka) esetében a hagyományos ház tetőszerkezetének magassága sokkal nagyobb (akár kétszeres is lehet) a falak magasságánál. Ez a helyzet a kémény hiánya és a téli nagy havazások miatt alakult ki: egyrészt így a faszerkezet kellően eltávolodik a füsttől (mely ugyanakkor konzerválja a tetőszerkezet anyagát), másrészt a meredek dőlésszög miatt hamarabb lefut a hó a tetőről, csökkentve annak hóterhét. A kémények és a cserépfödés elterjedésével a kettő aránya közel azonossá válik, így a falak magassága megegyezik a tető magasságával, melynek lejtése általában kismértékben meghaladja a 45 fokot. Ez az arány érvényes a gazdasági melléképületekre is, azzal a megjegyzéssel, hogy a bővített melléképületek, a pajták, fészerek stb. egyszintes tetőszerkezet esetén kisebb dőlésszögeket is használtak, akár 30 fok alattit is.

Épületszerkezeti megfontolások

A térség fő építőanyaga a fa, legtöbbször az egész ház ebből épül. A fából készült falszerkezetek az épület korára is utalhatnak, persze nem egyértelműen, mert a szegényebb emberek a könnyebben kivitelezhető megoldásokat választva sokszor vissza-visszanyúlnak az archaikus megoldásokhoz. A régi épületek megmunkálatlan, kör keresztmetszetű, hántott fatörzsekből, boronákból készülnek, sarkaiknál medvegerezdbe rovott megoldással. A leggyakrabban palankáccsal faragott gerendákból álló, fecskefarkas behúzógerezd illesztésekkel megoldott házakkal találkozunk; az újabb épületek gatteren vágott fából készülnek, szintén behúzógerezddel; de ismert a faváz közé berakott gerendákból megépített zsilipelt falazat is, amikor a függőleges oszlopokat a ház sarkánál ferde könyökfákkal merevítik, s a szerkezet közét vízszintesen gerendákkal rakják ki. A csángók használják gyakran ez utóbbi rendszert, azzal a különbséggel, hogy ők a fadarabokat függőlegesen helyezik el. Csűrök esetében sokszor egy vegyes rendszerrel találkozunk: az istálló vízszintes gerendákból áll, míg a széna tárolására szolgáló rész oszlopos és átlós szerkezetű gerendaváz, külső felületén deszkaborítással.

A fában szegényebb, lombhullató térségekben gyakran tapasztalhatjuk, hogy a faváz téglával vagy vályoggal van feltöltve. A hagyományos rendszerekkel párhuzamosan teret nyernek a kortárs faszerkezetek is, amelyek korszerű oszlop- és gerendavázát már nem az átlós merevítések, hanem a borítás merevíti, s a szerkezet kitöltése szigetelőanyaggal történik, esetleg szalmával. A rönkházak divatja is hódít, e teret nyerő falazat akár szervesen ki is fejlődhetett volna a boronafalas megoldásból, a medvegerezd tökéletesítésével.
A falazat gerendái lenyűgözően hosszúak, de szükség esetén nagy hozzáértéssel meg vannak toldva, a székelyek ismertek lévén arról, hogy jó ácsok és szakértői a faházaknak. A szász székek szomszédságában, eltanulva a szászok építésmódját, a falakat téglából, kőből vagy vegyes építőanyagokból készítik. A Tusnád – Bükszád – Málnás térségben, ahol sok a kőfaragó, gyakran találunk teljes egészében faragott kőből épült házakat és csűröket. Kászonszéken is sok téglából vagy vegyes falazattal készült épület található. Tűzesetek után gyakran a téglát választják az újjáépítésre (Dánfalva, Madaras – ezek a települések korábban népszerű kerámiai központok voltak).
A házak fafalainak könnyező házigomba (Serpula lacrymans) által megtámadt részét gyakran téglára/habtéglára cserélik az érintett területeken, és jelenleg azt tapasztaljuk, hogy az említett gombától való félelem miatt egyre több téglaházat építenek. A téglaházak elterjedése nem mai, az egész Székelyföldön a szocialista időszak négyzet alakú házaival együtt váltanak az emberek fáról téglára. A váltás tipikus hibája az elégtelen alapmélység: a rugalmas szerkezetű faházak megszokott, csekély alapjai nem elégségesek a merev téglaháznak, így a fagyhatár alatti alapozás hiányában a téglaházaknál gyakran falrepedések lépnek fel.
A hagyományos alapok helyi, faragott kőből voltak, és sík területen álló, egyszintes házak esetén akár habarcs nélkül is készültek, szárazon vagy agyaggal összerakva. A lejtős területeken lévő épületek esetében agyagkötésű alapok jelennek meg, majd a meszes habarcskötés lett egyre elterjedtebb. Mivel a terület hol tektonikus, hol vulkanikus jellegű, a kőalapok/kőfalak különböző színeket mutatnak, gyakorlatilag hozzájárulva a helyi sajátosságokhoz, színük és megmunkálhatóságuk révén. Érdemes kihasználni a rendelkezésre álló anyagok sokféleségét, ugyanis jól kombinálhatóak.

A homlokzatok apró trükkjei

Az utcai homlokzat földszinti fala és a tető szimmetriatengelyei közötti különbség cselesen van elrejtve, a kiegyensúlyozott anyaghasználat által. A homlokzat fő vonalait alkotó szabályozóelemek, a tetőgerinc, az eresz, a talapzat és a tornác vonala mind hozzájárulnak az árnyék és fény játékával együtt a homlokzat „vibrálásához” – és ez eltereli a figyelmet a két tengely közötti eltérésről.
A levakolt homlokzatokon gyakran feltűnnek az ablakokat keretező vakolatdíszek. A látszónak hagyott fahomlokzatokon csak a nyílások körüli tér van vakolva, gyakran színezve is.
A köztes terek elsősorban az udvar felé orientáltak, de három oldalon körül is foghatják a házat – különböző változatokban, ritka esetekben négy oldalon is. A tornácot gyakran üvegezett verandává alakítják.
Az udvar felőli homlokzaton olvasható a ház felosztása, ahogy a csűr utcára néző oldalán is.
A XX. század során az utcai homlokzat minerálissá vált, míg az udvari homlokzaton hátrafelé haladva egyre gyakrabban és egyre nagyobb felületben jelenik meg a fa.

A nyílászárók és a falazat aránya

Az ablakok egyszerűek, általában négy-hat ablakszemmel, a legrégebbieknek a négyzethez közelítő formája van. Ez az arány a XX. század közepéig függőleges, aranymetszést közelítő ablakok irányába tolódott el, hogy aztán a modernizmus hatására és a szocializmus kényszere alatt átforduljon vízszintes irányúvá. A falazat dominál, ehhez képest az ablakok felülete elenyésző – ez érthető, itt volt a legnagyobb hőveszteség, télen az ablakokra fagyó jégvirág.
A kémények hiánya miatt a füstlyuk, ez az archaikus megoldás szolgál a tetőtérből a füst kivezetésére és a padlástér szellőztetésére. Kialakítása visszafogott, szinte észrevehetetlenül simul bele a tető síkjába. Ebből kifolyólag a tetőterek kialakításánál a tető síkjában maradó ablakok (tetőtéri ablakok) az előnyösebbek a túl nagy, oromzatra nyitott vagy a tető síkjából kiemelkedő más tömegekkel szemben. Azért ez a követendő megoldás, mert a kémény és a nyeregtetők elterjedésével a kicsi padlásablakok jelentek meg egyre nagyobb számban. Ezek a kis ablakok jellemzőek az utcára néző timpanonon.
A jelenlegi tendencia az üvegfelületek növelése (hatékony hőszigeteléssel), az aktuális kényelmi feltételek miatt, amelyeket a mai tereknek biztosítaniuk kell. Itt van az a pont, amikor vissza lehet lépni a korábbi székely háztípushoz, az ereszes házhoz – és az udvar felé nagy üvegfelületekkel vissza lehet állítani, legalábbis vizuális szinten, az udvarral, az „élettel” való kapcsolatot.

Pincék

Ahol a talajvíz szintje megengedi, részleges pincéket hoznak létre az épület egy része alatt, ellenkező esetben egy már meglévő szoba vagy kamra alatti tárológödör/verem tölti be a pince szerepét. A verem körletében a padló könnyen eltávolítható. Más területeken – például a Gyimes völgyében – különálló pincéket találunk, melyeket a lejtős területbe vájtak, zöld tetővel. Ez egy olyan ötlet, amelyet nagyobb tömegek elrejtéséhez kölcsönvehetünk.
Az alap (cokli) magassága változó, a területhez való alkalmazkodás miatt. Egyes térségekben, ahol a domboldalhoz való alkalmazkodás miatt megnő az aláalapozás, a pince eredeti szerepe mellett befogadó térként nyári konyhaként, műhelyként is funkcionál (Homoródmente vagy Székelydálya, Ége, Derzs).

Összegzés

Summa summarum: a terephez és a helyi építőanyagokhoz való alkalmazkodás miatt nincs olyan recept, amely egyértelműen alkalmazható lenne a teljes Székelyföld esetén az épületek formájára, mert annyira sokszínű a térség népi építészete. Hogyha valahol ezzel komolyan elkezdenek foglalkozni építészek helyi mesterekre és anyagokra támaszkodva, vissza lehet térni az alaphoz, mely nem más, mint a józan paraszti ész diktálta megoldássor. Ha észszerűen számolunk azzal, hogy milyen távolságból hozzák az anyagot, mekkora a környezeti terhelődés, akkor felértékelődhet a helyi mester, a helyi anyag. Nagyon kevés esély van arra, hogy a régi házakat meg tudjuk tartani, csak néhányan gondolják újra ezeket a mának, de fontos, hogy helyi anyagot használjunk ahhoz, hogy a falukép történelmében a mi rétegünket is meg tudjuk jeleníteni úgy, hogy az ne legyen idegen.