A hagyományos székely építészet néhány jellemzője

A múlt házain a következőket figyelhetjük meg:
A jó arányú, letisztult tömegű épületek formaképzése szerény eszközökkel megvalósított, egyszerű formákkal történik.
Minden esetben kiemelten fontos emberi lépték a tájhoz való viszonyulás.
A kompozíciós egyensúlyra törekvés során a díszítés alárendelt szerepet játszik a tömegformálással szemben – vagyis nem díszítéssel hoznak helyre arányosságokat, hanem ha elhagyjuk a díszítést, akkor is jó épületet kapunk, a díszítés pedig csak hab a tortán, és inkább reprezentációs jelleggel bír.
A falazat/nyílások (ajtók, ablakok) aránya esetében markánsan a falazat megbontatlan, nagy felületei dominálnak.
Az építés során mindig a természetes, helyben fellelhető anyagokat használják, így az épületek a táj folytatásaként jelennek meg, mint abból kinövő geometrikus formák.
Az épületek színei szűk skálán mozognak és a tájba harmonikusan illeszkednek.
Alapvető követelmény a terepviszonyokhoz való észszerű alkalmazás, minimális földmunkára törekvés – ez a kézi munkaerő szempontjából kíméletes, érthető.

Az illeszkedés nélküli kortárs épületek által okozott zűrről

A faluképet megbontó, mai, gyakran építész nélküli épületek zavaró tényezői közül csak néhányat említve is nyilvánvaló, hogy ezek illeszkedés helyett a kiválásra, az építtető kivagyiságára helyezik a hangsúlyt, így a bonyolult formák mellett elsősorban indokolatlan nagyságuk szembetűnő, melyek szétfeszítik a hely léptékét. Arányaik véletlenszerű arányok – a megnövekedett tömeg mellett az emberi léptéken tartott nyílászárók nevetséges homlokzati kompozíciókhoz vezetnek. Rikító színhasználatuk harsányan kiált bele a faluképbe, a felhasznált szintetikus és importált anyagok tájidegenek. És nem alkalmazkodnak a terephez, inkább radikálisan átalakítják azt erőgépekkel, a házak gyakran darukkal s ha kell, helikopterekkel épülnek… – mindegy mivel, csak beszéljenek róla.

Ismét az arányokról, az épületek nagysága kapcsán

Az arányérzék kultúra kérdése is, hiszen az arányok megítélésénél figyelembe kell venni a környezetet, a szomszédság helyzetét, a méretet, a tartalmat, a tömegek és formák kombinációját stb. Az arányok az építészetben olyanok, mint a harmónia a zenében. A hagyományos épületek emberi léptékűek: az ereszmagasság, a belmagasság, az ajtók és az ablakok arányosak, kipróbált arányok. 
Elég csak felcserélni egy parasztházon az ajtókat az ablakokkal, rögtön érezzük, valami sántít, elromlott.

Ugyanakkor, ha valami kicsiben szép, kétszeresére nagyítva már nem biztos, hogy az, mert az egy kétszeresére nagyobbított embernek (óriásnak) van méretezve, amiben a halandó jobb híján törpének érzi magát, elveszik. A mai térigények nagyban eltérnek a korábbiaktól, és a házak automatikusan nagyobbak és magasabbak lesznek, több, differenciált térrel. 
A leggyakrabban felmerülő faluképvédelmi probléma a sokszor megfogalmazódó „nagyobbat, magasabbat, szélesebbet!” igény, amihez a technológiai ugrás által biztosított modern eszközöknek, illetve a mérnöki tudásnak köszönhetően nem kell túl nagy erőfeszítés. Kérdés, hogy mikor, milyen környezetben, és hogy tényleg mindig csak ezt kell-e nézni.

A korszerű megoldásoknak azonban a faluképbe beírva kellene megtalálniuk a helyüket. Pontos városrendezési előírások hiányában általában az építész feladata a kontextus elemzése, és mindenekelőtt tiszteletben kell tartania a környék házainak léptékéhez való kiegyensúlyozott, korrekt viszonyulást. Azaz a beavatkozásnak – legyen az ház, csűr, szerelőcsarnok – arányosnak kell lennie a környezetéhez. Kerülendők azok a beavatkozások, melyek megtörik a hely léptékét. Ezért ha nyilvánvaló, hogy valami túl nagyra növekedne a faluképben, azt ki kell vinni a tájba, a dombok és hegyek lábához. Ami nagynak tűnik egy ház mellett, az eltörpül a hegyhez viszonyítva. Ez minden beruházó számára megszívlelendő feladat. 

Típusházak kérdése a faluképben

A hagyományos házak végül is olyan mintatervek, ahol egy adott prototípust apró változtatásokkal az igényekhez igazítva, sokszor megépítve szinte tökéletesre csiszoltak, mind formai, mind funkcionális, gazdasági és akár hőtechnikai szempontból. Bizonyos értelemben a hagyományos falvak rendezett képe is a prototípus házak rendezettségének köszönhető. 
Ebből a szempontból az új típusházak, ha a helyhez igazodnak és párbeszédet folytatnak a környezettel, bizonyos értelemben előrelépést jelentenek az új építkezésekben. Ha tömegükben, anyaghasználatukban illeszkednek a faluképbe, nyugodtan lehetnek kortárs nyelvezetűek és akár merészebbek, különösen a közterületről kevésbé látható területeken. Mert arányaikban tisztelettel viszonyulnak a környezethez. A köztes terek eltérő kezelése – még egyetlen minta esetén is (a mechanikus ismétlődés elkerülése) feloldhatja az unalom érzését, amelyet egy minta végtelen ismétlése kelt – és végül is ez történt a régi házakkal: a részletek különböznek.