Hirdetés

Petőfi arcai

Kányádi Sándornak tulajdonítják a kijelentést, miszerint Petőfi volt akkora költő, hogy minden településen álljon egy szobra. Ha nem is minden településen, de Kárpát-medence-szerte – s még azon kívül is – számos köztéri alkotás őrzi a forradalmár költő emlékét. Az elkövetkezendőkben a megyében fellelhető Petőfi-szobrokat járjuk körbe a korabeli sajtómegjelenések, dokumentumok segítségével.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 8 perc

15.
Mikor még ólomsorokból tördelték az újságban a szöveget és a címeket betűnként rakták ki villámgyorsasággal a nyomdászok, becsukott szemmel is megtalálták a betűszekrényekben a keresett betűt, több lehetőség adódott nyomdahibák elkövetésére is. Az egyik ilyen hiba a szerkesztőségi legendáriumban éppen a csíkszeredai Petőfi- és Bălcescu-szobor kapcsán csúszott be a lapba. Az idősebb kollégák emlékezete szerint az történt, hogy avatási vagy koszorúzási ünnepség kapcsán a nagy formátumú, A2-es méretű lap utolsó – negyedik – oldalán keretes rövidhírben hozták a nagyközönség tudomására az eseményt, s ugyanazon az oldalon, ugyancsak keretben egy gyászjelentő is volt. Már nyomásra készen állt – azaz átment az ügyeletes szerkesztő, a lapszámfelelős és a politikai szolgálatos szűrőjén, de láttamozta a pár hónap múlva megszüntetett cenzúra is – mikor valaki észrevette, hogy a gyászjelentő utolsó sorában betűhiba van. A szedő újraszedte a sort, a nyomdász kicserélte a hibás sort az immár hibátlannal. Azaz cserélte volna, de nem a gyászjelentő keretébe illesztette a sort, hanem a szoboravatási – vagy más forrás szerint koszorúzási – ünnepséget beharangozó kishírt tartalmazó keretbe. Utólag rekonstruálva a megjelent szöveg a következő lehetett:

„RENDEZVÉNYEK
Ma délben 1/2 13 órakor
ünnepélyes keretek között
leplezik le Petőfi Sándor 
és Nicolae Bălcescu szobrát
Csíkszeredában, a múzeum 
előtti téren.
A gyászoló család”
A fáma szerint a lap így jelent meg, mire észrevették a szemfülesek, már kikerült az újságárudákba. Később begyűjtötték az ominózus lapszámokat, s bizonyára újranyomták, mert nem találtam a lap archívumában ilyen tartalmú lapszámot. A fáma szerint megrovásban részesült a lapszámfelelős, a politikai szerkesztő, és nemsokára menesztették állásából a cenzort – de lehet, amúgy is menesztették volna őket, ugyanis hivatalosan megszűnt pár hónap múlva a cenzúra.

Az esetet dr. Balázs Lajos ny. egyetemi tanár, néprajzkutató, akkoriban a megyei kultúrbizottság aktivistája is felidézte szerkesztőségünkbe küldött levelében, amelynek A csíkszeredai Petőfi–Bălcescu-szobrok fanyar humora címet adta. Mint írja, „nem mulasztottam el Sarány István Petőfi arcai cím alatt közölt cikksorozatát: egyrészt mert tartalomgazdag írások, Hargita megye létrehozatalának sajátos politikai-kulturális arculata alakításának mozzanatait, a történetek személyiségeit (de névtelenjeit is) idézi meg, de a műértők, műkritikusok is szót kapnak. Más szóval, és a filmezés technikájára is gondolok, kit közelképben, kit távoli szóval visszahoz a múltból. Egyik sem haszontalan.”
A szerző a továbbiakban ezt írja:
„Szoborállító múltunkból azonban kimaradtak a torz vagy a komikus események, amelyek akarva-akaratlanul kimaradtak a történetekből. Noha az akkor induló rendszer a tökéletesség mellett tette le a garast. Az új munkakörben – megyei kultúrbizottság – a falusi kultúrintézmények átszervezését, irányítását bízták rám, de mert a szobrok állítása eléggé alapos munkakör volt, bonyolult román nyelvű dokumentációt (doszárt) kívánt, amivel fel kellett gyakran sétálni Bukarestbe; ebből adódóan a legmagasabb szinttől lefelé rálátásom volt, akaratlanul is, a szobrok állításának titkaiba, komikus helyzeteibe. Néprajzi képzettségemet talán először hasznosíthattam a kultúrpolitika és politika területén. Nem dicsekszem, amikor azt állítom, hogy az akkori idők szoborállításairól több mindent tudhatok. Kiváltképpen a komikumáról. Ami esztétikai kategória gyanánt is nem más, mint a látszat és a valóság ellentéte. Néhány szelídebb példa: Tamási Áron agyagból formált 50-55 kilós, bedobozolt szobrát Dajka Dénessel cipeltük fel a Scânteia-ház IV. emeletére „vizionáltatni”, ahol a képzőművészek irodája volt. A lift nem működött! Amikor kibontottuk és egy hosszabb asztalra helyeztük, a szövetség elnöke megrendült a gyönyörtől.
Kisebb-nagyobb jelenetet mindenikkel el kellett játszani, ezek sorából említem a Petőfi–Bălcescu szoborpárost, Székelykeresztúrról. Kiemelem a csíkszeredai párost, ami mindenek fölé emelkedett. A jóváhagyás kötelező feltétele Bălcescu és Petőfi párosítása volt minden Petőfinek szobrot állító igyekezetre. A csíkszeredai avatóünnepségről, amelyre 1973. december 29-én (!!!) került sor, Bereczky Károly írt cikket. Sarány ebből idéz meghökkentő sorokat, amelyek később humort vagy fanyargerjesztő gondolatokat indít: ,,…a szeredai vár előtt van két szobor, egyik Petőfit, a másik Bălcescut ábrázolja. Na most már, a Petőfi-szobor meglehetősen felszínes, már-már operettes hígságú munka. A Bălcescu pedig jól összefogott, tömör, mégis friss, erőteljes.”
A felavatás komédiája: Jó ideig húzták, halasztották az időt, nem jelöltek ki dátumot, aztán hirtelen felébredtek, hogy telik el az esztendő, a kiutalt pénzt elköltötték. Hipp-hopp jelölték ki december 29-ét. Pártutasítás ment a megyei lapnak, hogy 28-án hirdessék meg az eseményt, de hogy felkeltsék a közvélemény figyelmét, a szöveget helyezzék keretbe. (…) A mester helyet szorított a hirdetménynek, látta, hogy olyan formátumú, mint a gyászjelentések, nem izgatta a tartalma, az aláíró kiléte még annyira sem, így berakta A gyászoló család mindenre kész záradékot. Igen ám, de lapzártára a nyomdászok preszilvesztert készítettek elő. Ellenben a pártfeladat az pártfeladat.
28-án reggel már minden lapelosztó megkapta a friss lapot, 3000 példányban. Persze a szankciók ’kiosztása’ nem maradt el.”
Nos, 1973. december 29-én jelent meg az ominózus kishír, de – mint már jeleztem – a kollekcióban, sem a lap digitális archívumában nem találtam meg A gyászoló család aláírással. Holott a szerkesztőségi folklórban él a történet, sőt, az akkori ügyeletes nyugdíjas kollégák is igazolják, hogy az eset megtörtént.

Balázs Lajos egy, a Petőfi-szobor megítélésével kapcsolatos anekdotát is lejegyez: „A vár előtt találkozik két felcsíki székely, s azt kérdezi az egyik a másiktól, mit szólsz ehhez? – s a Petőfi-szobor felé fordította a fejét?
– Mit szóljak? Olyan, mint a dánfalvi gyermek tyúkja.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy egy magyarországi illető autóval kivasalt egy tyúkot. Kárpótolni akarta a tulajdonost. Éppen egy gyermek járt arra, s azt kérdezi tőle, tietek-e ez a tyúk? Nézi, nézi a gyermek, s azt mondja: Nekünk ilyen tyúkunk nincs es!”


 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!