Ha csupán arra gondolunk, hogy a nyelv a társadalom létezésének feltétele, bonyolult társadalmi jelenség és a gondolkodással – melytől elválaszthatatlan – sajátos egységet alkot – akkor a színespompájú jelző jó helyre került az érzelemkifejező jelrendszerben.
Közismert, hogy nyelvünk nem szűkölködik rokon értelmű szavakban/kifejezésekben (szinonimákban), ezért (is) alkalmas finom árnyalati különbségek kifejezésére. Ha például a színespompájú rokon értelmű társaira vagyunk kíváncsiak, ezeket találjuk: színpompás, színgazdag, színes, sokszínű, változatos. A nyelvi sokszínűségbe, változatosságba kényelmesen beleférnek például az áprilisjáratással, áprilisi tréfálkozással kapcsolatos szinonimák is: bolondozás, vidámság, derű, mókázás, humor, mosoly(fakasztás) stb. Ha kimondottan a nyelven belül, vagyis a szavakban, nevekben keressük a derűt, segítenek rajtunk a nyelvújítók, délibábos szófejtők, írók, költők.
Annak ellenére, hogy a magyar nyelvújítás nyelvünk fennmaradását biztosító komoly szellemi mozgalom volt, a nyelvtörténet számon tart vele kapcsolatban tréf ás, humoros eseteket is. Elmélyültebb tanulmányozás közben észrevehetjük, leginkább a szóalkotások körül voltak parázs viták, azokhoz kötődnek jobbára a vidám történetek. Számos gúnyirat látott napvilágot egy-egy vakmerő újítás születésekor. Például az egyik túlbuzgó nyelvújító, Folnesics Lajos azt javasolta, alkossák meg az ő névmás nőnemű párját, és legyen akkor belőle őné. Ennek a „nősténítési” kísérletnek még ilyen leszármazottai is világra jöttek, mint például a bájné, szépné, akiné, angyalné stb. Nem tudott gyökeret ereszteni a kenguru vagy zsiráf javasolt magyar megfelelője sem: a fiahordóugrány és a foltos nyakorján. De a lajhár helyett kitalált restnök is kihullt az idő rostáján. És hol vannak már – a nyelvújítási szótárból vett – olyan szavak, mint például a betűtudákság (algebra), égész (csillagász), lábtyű (harisnya), nyősténke (feleség), orrkendő (zsebkendő), szófektetés (mondattan), szováta (szövőszék), vagy a tréfákból is ismert nyaktekerészetimellfekvenc (nyakkendő) és gőzpöfögészetitovalöködönc (gőzmozdony).
Bugát Pál orvos, a nyelvújítás egyik legmerészebb alakja nagy híve volt a szavak összerántásának. A Magyar Tudós Társaságban Bugát egyszer szóba hozta, hogy egységes dolgot, egységes – tehát nem összetett – szóval fejezzünk ki. Példának a dióhéjat említette. A dióhéj mintegy a diónak az inge. Dióing helyett az egység kedvéért azt mondhatnók, hogy ding – javasolta Bugát Pál. Eötvös József báró is jelen volt a tudós társaság ülésén, és fel is tette a kérdést: ha ezt az elvet és módszert elfogadjuk, úgy mi lesz a fiúingből? Az erre támadt hahota véget vetett az új nyelvészeti elvnek – adta hírül a Magyar Nyelvőr című folyóirat annak idején. Az áltudományos szófejtések is javíthatnak az olvasni szeretők hangulatán. Például: Karthágó pun város nevében a magyar Kard-hágó rejlik, Nabukodonozor babilóniai király neve a magyar Nebolondozzon az úr-ból ered, Stockholm annyi mint Istókhalma, Koppenhága = Kappanhágó és a Londont átszelő Temze a magyar Temes egyik változata.
Mosolyt fakasztanak arcunkra a nyelvi játékok különböző fajtái is. Többtucatnyi klasszikus írónk és költőnk szeretett játszani a szavakkal. Közéjük tartozott például Illyés Gyula, József Attila, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Móra Ferenc, Weöres Sándor és mások. Vagy a nyelvészek közül például Grétsy László. Talán valamennyiüket túlszárnyalta a szórakoztató rímfaragásban dr. Réthy László budapesti akadémikus, egyetemi tanár, költő (1914-ben halt meg Aradon), aki Lőwy Árpád álnéven több száz pajzán, obszcén (trágár), erotikus és pornográf verset írt. (Mintegy ezer nagysikerű felolvasóestet tartott.) Ízelítőül néhány sor szalonképesebb írásaiból. „A férfiaktól elbúcsúztam már, / A sír örök csendes békéje vár. / Ott örök szép álmokat álmodom, / És lesz virág mindig a síromon. / Arra menve hölgyek – megálljatok: / S síromra Eau de Cologne-t pisáljatok.” (Búcsú a hölgyvilágtól. Azoktól az édes, kecses, bájos, csacska, hamis tündérektől, akik megkínozták, de meg is aranyozták életem folyását.) Bécsben katolikus pap kérte Lőwyt, írjon 2-4 soros verseket pipacsináló számára. Te Lőwy, csinálj néhány jóízű magyar verset, ő azokat a porcelán pipákra égeti, s így készítményei az Ausztriában lakó magyarok közt is kapósak lesznek – szólt a felkérés. A megszületett 13 pipaversből íme az egyik: „A magyarnak a pipája, / A németnek a kutyája; / Szíjjad magyar a pipádat, / B...d meg német a kutyádat.” (A St.-pölteni pipákra szánt versek) Érettségi tételeket is állított össze Lőwy Árpád. Magyar nyelv és irodalom: 1. Mondja meg ön: a „Csuklyában jár a barát” mondatban a ba szótag rövid-e vagy hosszú? 2. Idegen születésűek helytelen metathesist (hangátvetést – K. Gy.) alkalmaznak a következő szavakban: picsakongó életmód, pinalatnyi felvétel, lebaszakolt ellenség. Hogy vannak ezek helyesen? Történelem és műtörténet: 1. Meddig hevert Napóleon tehetetlenül Szent Ilonán? 2. Hol székeltek a pápák többet, Rómában-e vagy Avignonban? (Érettségi tételek) Életrajzírói szerint a tudós Lőwy költőnek sem volt rossz. Keleti Svájc című versében írja: „Hazánk földje mindenfelől / Bástyákkal van körülövezve, / S a nagyvilággal a Duna / Kék hullámárja köti össze. / Kelet s Nyugatnak kézfogója! / Ezer esztendős határállomás: / Útjába állni a pogányvilágnak, / Nekünk jutott e nagy, szent hivatás!”. Emellett még az is – teszem hozzá –, hogy vigyázzunk gyönyörűen pompázó ligetünkre!