Megünnepeltük vasárnap az anyák napját, virággal, mosollyal, napfényes kirakatfotókkal a Facebookon. Tudtak arról, hogy másnap volt az anya nélkül nevelkedő gyermekek napja? A napot a Nevelőotthonok Magyarországi Egyesülete kezdeményezésére az anyák napja utáni hétfőn „rendezik meg” 1990 óta, és azokról szól, akik anya nélkül nőnek fel, akiknek az életéből „hiányzik az egyik legfontosabb kötelék és szeretetforrás, amely csak részben pótolható, de sohasem helyettesíthető”.  Mifelénk nem történt semmi ezen a napon. 
Pedig több mint 50 ezer gyermek van a hazai gyermekvédelmi rendszerben, köztük árvák vagy szüleik által elhagyott gyermekek, illetve a családból különböző abúzus vagy szegénység miatt kiemelt gyermekek és fiatalok. Az örökbefogadási arány nagyon-nagyon alacsony, néhány százalék körül alakul általában. A Mentsétek meg a gyermekeket! civil szervezet idei adatai alapján 21 ezer olyan gyermek él az országban, akinek mindkét szülője külföldön dolgozik, és akivel a nagyszülők, a szomszéd vagy valamelyik rokon törődik, ahogy törődik, vagy ha már nagyobb (ismertem ilyen esetet), akkor ő maga vigyáz saját magára, és még a kistestvérekre is – ráadásul. Ennél jóval többen, legalább 74 ezren vannak, ahol az egyik szülő legalább itthon maradt, csak a másik dolgozik tartósan valahol Nyugaton. 
Annak idején bejárta a világot a hír, és rémséges fogalommá vált a romániai árvaházak állapota, majd hosszú éveken át virágzott a gyermekkereskedelem, míg 2004-ben le nem állították a nemzetközi adoptáció lehetőségét, hogy visszaszoríthassa az állam a visszaéléseket (pár éve lazítottak a tiltásokon). Amióta az ország is az Európai Unió tagja lett, szigorodott a törvénykezés és európai normák szerint igyekeztek átalakítani a gyermekvédelmi rendszert (például megszűntek a nagy árvaházak), de a helyzet még távol áll a megnyugtatótól. A rendszer tartósan alacsony költségvetéssel küzd, és komoly belső problémákkal, amelyek részben az alulfinanszírozottsághoz köthetők, de a szép elvek és direktívák sem mindig érvényesülnek „lent”, a való életben. Az elhanyagolás, a fizikai agresszió, az abúzus továbbra is része – hívják fel gyakran erre a tényre a civil szervezetek a figyelmet. „Saját” példánk is van erre: a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó gyermekotthonokban kipattant súlyos bántalmazás és visszaélések sorozata is rávilágít arra, hogyan működnek, hogyan működhetnek ezek az intézmények, de arra is, hogy mennyire félrenéz a tágabb közösség, és bár jelennek meg még hírek arról, hogy más intézményekben is baj van, a többség, az erdélyi társadalom, a román hatóságok úgy tesznek, úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna.
A hét elején újraolvastam minden cikket, amit erről a témáról írtak. Végigböngésztem a Mentsétek meg a gyermekeket! civil szervezet közösségi oldalát. Könnyeztem. Rákerestem friss statisztikákra a témában, és azt láttam, hogy beteg, nagyon beteg ez a rendszer. Ami nyilvános, az csak a jéghegy csúcsa, fogalmunk sincs, hogy valójában mi történik a rendszerbe bekerülő gyermekekkel, ahogy arról sem, hogy mi van azokkal, akiket hosszabb-rövidebb időre itthon hagynak a szüleik. Az intézmények tele vannak megfelelő képzettség és megfelelő átvilágítás nélkül dolgozókkal, nincs korszerű és hatásos szűrőrendszer, vagy épp túlterheltek, vagy emberhiánnyal (nincsenek kompetens nevelőszülők, szociális gondozók, elkötelezett hivatali alkalmazottak stb.) küzdenek. A belső ellenőrzés nem igazán működik, gyakran maguk az otthonvezetők sem ismerik vagy nem akarják betartani a törvényt (könyörgöm, hányan tudják, hogy még egy pedagógusnak is jelentési kötelezettsége van, ha bántalmazást gyanít!), az állami gépezet pedig lassan jár és többnyire tehetetlen. 
De mit tehetünk mi, átlagemberek? Legalább ne nézzünk félre és ne bagatellizáljuk el a problémát! Tájékozódjunk! Emeljük ki fejünket a homokból! És segítsünk, ha tudunk!