Brazíliai utam bemutatása most már tényleg a végén jár. Még egy városát kell megemlítenem, azt is sokkal inkább az eszmei értékéért, mintsem a látványért. A Rio de Janeiróhoz viszonylag közel – nagyjából két marosvásárhelyi útnyira – fekszik Petropolis. De előbb hadd magyarázzam meg ezt a furcsa mértékegységet. Édesapám bevezette, családi hagyománnyá vált távolság volt a „vásárhelyi út” kifejezés, amely nagyjából jó harminc – egész pontosan 32 – kilométert jelent, ekkora a távolság ugyanis Szászrégen és Marosvásárhely között, amelyet gyerekként és egészen fiatal koromban nagyon gyakran megtettünk. Mert élt ott egy-két rokon család, akivel tartottuk a kapcsolatot, és színházba, de különösen koncertre is lejártunk. A marosvásárhelyi zenei napokra szinte kötelező módon. Kezdeteire nem tudom, még hányan emlékeznek, de nekem máig felejthetetlen a Vártemplomban áhítatosan látott-hallott Ruha István és a Négy évszak, meg az I Musici csodálatos, csilingelő muzsikája. A fesztivál, úgy tudom, még működik, csak nekem, nekünk nem tűnik már akkora csodának vagy a reklámja sem elég nagy, hisz manapság, illetve manapság sajnos épp nem, de nem is olyan régen még kedvünkre válogathattunk a legragyogóbb előadásokban szerte a világon. Ám akkor, egy fél évszázaddal ezelőtt nem mindennapi megvalósítás és élmény volt számunkra.
Petropolis tehát jó két vásárhelyi útra, azaz 68 kilométerre fekszik Riotól, a hegyek között, gyönyörű tájban. Nem véletlenül tetszett meg II. Péternek – a brazilnak –, és építtetett itt magának nyári rezidenciát, tulajdonképpen császári palotát, a XIX. század közepén. A város róla kapta a nevét, tisztelgésként az emléke előtt. Ezért is tisztáztam Péter brazilságát, mert hasonló a történet az orosz Péterrel is (igaz, az az első és Nagy), aki nagyjából 11 ezer kilométerrel errébb alapította meg Szankt-Petyerburgot, nekünk Szentpétervárat, igaz, ő eleve fővárosként és szinte másfél évszázaddal korábban. Természetesen Petropolis nem olyan pompázatos, mint orosz névrokona, de attól még kedves város, és szememben van egy külön érdeme, amit később fejtek ki.
A 19. században a városban volt a rezidenciája nemcsak a brazil uralkodónak, hanem az arisztokratáknak is, hisz azok mindig mentek az uruk után szokásban, szórakozásban, mindenféle külsőségben. A császár lemondása után, 1894 és 1902 között, az Első Brazil Köztársaság idején pedig Rio de Janeiro állam fővárosa lett.
Sajnos esőben érkeztünk ebbe a romantikával és emlékekkel telt városba, ami sokat elvett a látottak hatásából. Természetesen így is látszott néhány szépség. A királyi palotán kívül, amely elegáns fréz színű, fehér oszlopokkal és ablakkeretekkel, figyelemre méltó a Palacio Rio Negro, ahol a múlt század közepéig a köztársasági elnöknek volt a rezidenciája.
A legkülönlegesebb ellenben a Kristálypalota, mely eredetileg – és ez látszik is rajta –, üvegháznak készült, ahol növényeket, elsősorban orchideát termesztettek. Később a helyi termékek piaccsarnokaként működött, majd királyi bálterem lett belőle. Talán ebben a szerepében volt a legfontosabb hely, mert Isabel, Brazília régenshercegnőjeként 1888-ban itt írta alá 103 rabszolga felszabadítását, mintegy bevezetésképp, mert valamivel később, ugyanabban az évben, május 13-án kiadta az Aranytörvényt is, amely elvileg megszüntette a rabszolgaságot. Ezért kapta a Redentora melléknevet is.
Mondhatnám, nem tehetek róla, hogy mikor e sorokat írom, eszembe jut, de azelőtt ott a helyszínen is óhatatlanul bevillant, hogy ezekben az években mifelénk is meg Nyugaton általában fontos, újdonságként ható dolgok történtek: 1879-ben Lipcsében W. Wundt megalapította az első kísérleti pszichológiai laboratóriumot, 1980-ban megjelent William James, a Harvard egyetem első pszichológiaprofesszorának a funkcionális lélektanról szóló alapozó könyve, két év múlva megalakul az Amerikai Pszichológiai Társaság. Bécsben Freud akkoriban dolgozza ki a pszichoanalízist és fedezi fel a tudattalant, sok jót és még több gondot zúdítva ezzel ránk. Érdemes elgondolkozni ezeken a párhuzamokon, amik eléggé élesen hasítottak belém, amikor a város fő templomát, a Pedro de Alcantara – Alcantarai Szent Péter – katedrális francia gótikus épületét nézegettük. Itt nyugszik II. Péter és családtagjai egy finoman díszített fehér márvány kápolnában. Sírjaikon és mellettük a szobraik találhatók. Az együttes nagyon szép és hatásos. Bevallom, szinte mindig megilletődöm, mikor ilyen sírhelyekkel találkozom. Nem tartom magam sznobnak, igazából, szinte objektív okokból nem is lehetek az, de a nagyság, illetve annak emléke előtt szívesen elidőzöm és nem ritkán szívesen hajtok fejet. A nagyság lévén számomra mindig valamiféle alkotás: művészi, irodalmi, eszmei, illetve a megalkotójuk. Vagy néha maga az emberi élet, a személyiség, amely gyakran maga is felér a legkitűnőbb szellemi kreációval. Többek között ezért is örültem annak, hogy eljutok erre a helyre, mert nekem valami egészen másért volt fontos, mint amit eddig leírtam róla: itt töltötte élete utolsó két évét az egyik kedvenc íróm, Stefan Zweig. Idáig szaladt második feleségével a nácizmus elől, az újra lángba boruló Európából, amelynek az egyik legfinomabb hangú, legműveltebb megéneklője volt. Sajnos nem láthattam Petropolisban az emlékházát, mert nem volt a programban, és ami benne volt, azt is futólépésben tudtuk le. Képekről tudom csak, hogy hegyoldalban megbúvó, fehér ház volt az övék, amelyhez sok lépcsőn kellett felkapaszkodni. Ott írta meg a Sakknovellát és az önéletrajzát, amely igen pontos, mégis költői és nagyon olvasmányos képet fest nemcsak a saját életéről, hanem a koráról is. Ő azon írók egyike, akinek novelláit többször is elolvastam, életrajzi regényeit nem tudtam letenni, esszéi pedig különleges szellemi csemegék. El kell mondanom, hogy még a Freuddal folytatott levelezését is olvastam. Ám egy könyve elkerülte a figyelmemet: a Brazíliáról szóló. Mentségemre legyen mondva, ha egyáltalán szükségem van mentségre, hogy az idegenvezetőnk sem tudott róla. Természetesen pótolni fogom, és ezzel lehet, hogy az elszalasztott lehetőséget, hogy bár a háza közelében járok – ahova valószínűleg sosem térek majd vissza –, de nem láthatom meg sem kívülről, sem belülről, az utam nagy hiányossága, és elégedetlenséggel töltött el. Igaz, Zweig maga tanított arra, hogy „az árny végső soron a fény gyermeke, s csak aki egyképp tud világosságról és sötétségről, háborúról és békéről, fölemelkedésről és bukásról, az élt igazán”.