Futótűzként terjedt a hír Csíkszeredában és Gyergyóban, midőn június derekán premierként turnézott Hargita megyében a kecskeméti Katona József Színház társulata, hogy földink, Zayzon Zsolt színművész fog velük színre lépni. Interjúnk a Csíki Játékszínnél készült benn, miközben felesége, a szintén társulati tag Märcz Fruzsina színművésznő és kisfiuk, Samu egy időben élvezhette aranyló hajjal a csíki napfényes szellőt, és bukkant föl diktafonra rögzülő történetben. [caption id="attachment_52504" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Hogy érzi most, jó-e színművészként? A helyén van-e? – A színészet mindig tele van hullámvölgyekkel, az ember egy évad alatt tízszer érzi azt, hogy abba kellene hagyni. Én soha nem vagyok elégedett, és ez visz előre. Már többször rám is szóltak, mert, mikor kimegyünk a színről és legördül a függöny, én nyomban elkezdem elemezni magamban az előadást, így ezért hol szomorú, hol gondterhelt az arcom visszatérve – de semmiképpen nem mosolygok. Igaza van az igazgatónknak, aki azt mondta: ha a színész kijön a tapsrendre gondterhelt arccal, akkor a néző egyből észreveszi, hogy elégedetlen, holott nem szabadna tudnia, hogy rontottunk-e. Ez egy ilyen szakma – saját magunkat is látnunk kell kívülről, úgyhogy egyáltalán nem bánom, hogy belekerültem ebbe az „ördögi körbe”, ami a színház. Tanítottam tanársegédként a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, amikor még nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan voltam, de volt már egy rendezésem Pécsett, és a továbbiakban nagyon szeretnék még rendezni. A kettő egészen más szellemi munka: míg színészként a szerepedre kell koncentrálnod, rendezőként az egész történetre. – Miért akart színész lenni? – Nyolcadik végén Csíkszeredában készítettünk egy kis búcsúműsort, a Légy jó mindhalálig musicalben Valkay tanár úr voltam. Az ünnepély után egy mondat, ami megütötte a fülemet. Borbély Katalin magyartanárnőm azt mondta anyukámnak: „A fiadból színész lesz”. Attól a pillanattól kezdve ezt én komolyan vettem. Elkezdett ez érdekelni, mert az iskola nem kötött le annyira. Felvételiztem a Márton Áron Gimnázium filológia osztályába, és már tudatosan kezdtem el kiválasztani: színjátszó kör, irodalmi kör, filmklub. Onnantól kezdve soha nem gondoltam, hogy nekem mást kellene csinálnom. Nyilván az is hozzátartozik, hogy nagybátyám a sepsiszentgyörgyi színházban kellékkészítő mester, és az unokatestvéreimmel ott ücsörögtünk a színpadra vezető lépcsőn és néztük az előadásokat. Az a szag, az a miliő, biztosan egész pici koromtól belém ivódott, mondhatni, zsigerből jött. Mint ahogy nagyon hosszú ideig mindent zsigerből döntöttem el. – Van olyan döntése, amit megbánt? – Jégkorongoztam, és egyik napról a másikra abbahagytam, pedig mai napig, ha nézek egy meccset, arra gondolok: de jó lenne ott lenni! Persze, az ember 38 évesen már tudja, hogy akkor se lennék most ott, ha ott lennék, mert mostanra kiöregedtem volna… De ezelőtt 15 évvel, amikor kimentünk meccsre a barátaimmal, akkor a szívem szakadt meg, hogy én nem lehetek ott lenn a jégen. Talán ez volt az egyetlen döntés, amit komolyan megbántam. De valószínűleg akkor is csak érettségiig hokiztam volna, mert már választottam hivatást, és utána már összeegyeztethetetlen lett volna a két dolog. – A tény, hogy magyarországi színházban van most, az nem csupán munkahely, hanem család is. Hogyan élte meg a váltásokat? – Egyfajta menekülés volt nekem a Magyarországra költözés a marosvásárhelyi színháztól. Engem Béres András igazgató hívott oda, de aztán tragikus hirtelenséggel távoznia kellett, mert hoztak egy olyan törvényt, hogy két vezetői funkciót nem tölthet be egy ember. Ő a színművészeti egyetemet választotta, és utána jött egy fura hanyatlás a társulat életében. Akkor én már tanársegéd voltam, ahol épp indult rendező szak diplomás színészeknek, és lehetőségem lett volna doktorálni. Megnyugodtam: van értelme itthon maradni. Amikor ez már kisimult, akkor jött a telefonhívás, hogy Balikó Tamás, a pécsi színház akkori igazgatója nagyon szeretne engem és Darabont Mikold kolléganőmet leszerződtetni. Egy másodperc alatt azt mondtam: megyek! Fölösleges lamentálnom azon, milyen lett volna az életem, ha akkor maradok. Azt éreztem, adnom kell még egy utolsó esélyt magamnak, hogy színészként létezhessek. – Milyen volt a pécsi időszak? – A hat év, amit Pécsett töltöttem, komoly műhelymunka volt. Nagy szeretettel fogadtak, nagyon jó rendezőkkel dolgoztunk, és hirtelen a pécsi színház lett Magyarország vidéki színházai legjobbikának kikiáltva – persze, ez évről évre változik, ahogyan a kritikusok is egyik évben még letehetségtelenezik az embert, következő évben meg már zsenizik. Nekünk el kell fogadnunk, hogy ez így működik: nem szabad beleroppannunk a negatív kritikába, és elszállnunk se, ha jót írtak rólunk. Életem legfontosabb periódusa volt ez szakmailag, és magánemberként is. – Mi vitte el mégis onnan? – Egy igazgatóváltás. Én azt gondoltam, hogy a szellemiség, amit Balikó Tamás képviselt, meg fog szűnni, mert, ahogy lenni szokott, radikális változást fog hozni az új rendszer. És hát Jordán Tamás, aki akkor még a Pécsi Országos Színházi Találkozó igazgatója is volt, akkor már évek óta bombázott ajánlatokkal, ráadásul a feleségemet, Fruzsit is hívta, és nagyon ritka, hogy egy színészházaspár együtt tudjon szerződni. Elmentünk Szombathelyre, ahol nagyon sok barátom lett, de úgy éreztem, szakmailag nekem nincs ott keresnivalóm. Így egy évadot voltunk csupán, majd elmentünk a miskolci színházba, ahová Béres Attila akkor került rendezőnek. Ebből az intézményből viszont hamarosan sokan távoztak, Béres Attila, Rusznyák Gábor… És akkor Cseke Péter áthívott bennünket Kecskemétre, ahol éppen Rusznyák Gábor lett a főrendező – és az ő személye garancia volt nekem. A tiszta helyzeteket szeretem, amikor a színházban a színházra koncentrálódik a munka és nem egyéb külső hülyeségre. Itt át kell gondolnunk családi szempontból is: óvodás lett gyerekünk két évvel ezelőtt, és nagyon szeretnénk biztonságot adni neki is. Nekünk földrajzilag nagyon jó fekvésű Kecskemét. A civil életünk szempontjából is – anyósomék dél-pestiek –, de szakmailag is: Pestre föl tudunk járni dolgozni. És nem mellékes, hogy a kecskeméti színház szakmailag is elkezdett fölfele menni, nagyon jól érezzük magunkat ott. Szeretem Budapestet, a világvárosokat csodálom – turistaként. Én Csíkszeredában nőttem fel, és nekem ez a lépték, ami normális, gyereknevelés szempontjából is. Így is az egész életünk egy furcsa logisztika, hogy mikor ki honnan veszi ki a gyereket, és mikor ki kell vele másfél órát eltöltsön a büfében, mert csúszik a próba. Próbálunk odafigyelni, hogy ne hányódjon a gyerek. – Hogy érzi, mire kell a színház most nekünk, közönségnek? – Ha pár éve kérdezi meg ezt, akkor egyértelműen azt mondom, hogy a színháznak nem az a feladata, hogy csak szórakoztasson, mert bizony reflektálnia kell a mai helyzetekre, a valóságra. Ezt gondolom ma is, viszont ez annyival kitágult, hogy egy ilyenfajta városban, mint Csíkszereda vagy Kecskemét, nem lehet csak egyfajta stílust játszani. Budapest kétmilliós város, minden színház választ egy stílust, és az alapján választja meg a közönségét. De egy vidéki városban levő színháznak kutya kötelessége mindenkit úgymond kielégíteni, és én nagyon szeretem is ezt a gondolkodást, mert nem lehet elvenni senkitől a színház élményét. Azoknak, akik az operettre és a vígjátékra vágynak, nem lehet azt mondani, hogy ilyet nem kaptok, mert mi most profilt váltunk és nagyon alternatívok leszünk. Egyetlen dolgot tartok fontosnak: mindent minőségben kell megcsinálni. A humor ne a gatyaletolás legyen. Zseniális vígjátékokat és operetteket láttam! Pedig az operett nem az én műfajom. Talán, majd ha a Tankcsapdáról egyszer csinálnak egy musicalt, akkor ott van esélyem. Nyilván nem az a dolga a színháznak, hogy megmondja a tutit, de felhívni a figyelmet bizonyos dologra, az bizony kutya kötelessége lenne. A német színház ebben nagyon előttünk jár, mert az emberek ott nyitottabbak. Magyarországon most a színházi helyzet olyan, hogy nem lehet témákba beletenyerelni, mert azt kikérik maguknak, holott történnek dolgok az országban és a világban, amiről muszáj lenne beszélni. Nem lehet mindig belemenekülni egy habkönnyű bohózatba. Igenis, lehet operettel is nagyon kemény dolgokról beszélni. Például a tavalyi évadban állítottuk színre a Mágnás Miskát, úgy, hogy a Mohácsi testvérek belenyúltak „kicsit”, és kiderült, hogy mennyire mai. Mához közeli történetet kapnak így a nézők, sokféle komoly kérdés fölvetődik – közben ugyanúgy elhangzanak a jól ismert slágerek. De kell beszélni a problémákról is. Azt szokták mondani: ha egy ember megérti azt, ami a mögöttes szándék, nem a felszín – akkor már nyert ügyünk van. Háromszáz nézőből egy – az már kisebb győzelem. – Milyennek érzi a Hargita megyei turnét? – Azt tudtuk, hogy a Bács-Kiskun megyei és Hargita megyei orvosok közt van kapcsolat, most pedig elindult kulturális vonalon is. Nagyon remélem, hogy lesz ennek folytatása, és amit a politikusok mondtak, komolyan gondolták, mert jó kezdeményezésnek tartom, és nagyszerű dolgokat lehetne kihozni belőle. Noha mi most – a nyárra való tekintettel – bohózattal jöttünk, ez kezdő lépésnek nagyon jó, de mivel fesztivál jellegről is beszéltek a sajtótájékoztatón, pár nehezebb témát boncolgató előadást is elhozhatnánk azoknak, akik kíváncsiak arra, milyen műhelymunka zajlik Kecskeméten. És ott is van egy nyitott réteg, aki kíváncsi a Hargita megyei színházakra. – Élete első filmforgatásán vesz éppen részt. Miért kihívás ez? – Főiskolás korom óta azt hallgatom, hogy milyen sokat fogok forgatni, ehhez képest ez az első nagyjátékfilm, amiben szerepem is van. Reisz Gábor Rossz versek című készülő filmjében játszom egy hálás szerepet. Nagy élmény vele dolgozni, nagyon jó csapat jött össze. Azért kihívás, mert másfajta jelenlétet, koncentrációt igényel, mint a színház, ugyanúgy meg kell tanulni, mint a színpadi létezést. – Mi a vezérelve? – Soha ne add fel! Hiszek abban, hogy kemény és lényegre törő munkával lehet eredményeket elérni. Hiszek a nyitottságban, hiszek az egymásra figyelésben, hiszek a közösség erejében. Gergely Edit