Maurer Bíborka – akit a csíkiak Nagy Bíborkaként ismertek – az 1981 áprilisában hivatalosan is megalakult Csíkszeredai Népszínház módszertani irányítója volt. Ő gyűjtötte egy csokorba az 1978–1987 közötti csíkszeredai műkedvelő színjátszás bizonyítékait: a korabeli sajtóban megjelent cikkeket, a különböző fesztiválokról készült beszámolókat, a műsorfüzeteket, a programokat, a plakátokat, illetve fényképeket, és adta ki mindezt nemrégiben Volt egyszer egy Népszínház… címmel magánkiadásban Budapesten. Kérdéseinkre e-mailen válaszolt. – Miért tartotta fontosnak, hogy közreadja a népszínházról szóló, mintegy kétszáz oldalnyi dokumentumot? – Amint a könyv bevezetőjében is leírtam, egészen egyszerű okok késztettek a kiadvány összeállítására. Egyrészt a fiaim noszogattak, mert éveken keresztül rengeteg emléket idéztek fel a népszínházi évekből és folyton kérdeztek. Többször megjegyezték, immár felnőttként, hogy bekeretezik a plakátokat, mert közben meg-megszakadt a szélük, ahogyan összecsavarva tartottam őket egy-egy szekrény háta mögött és utaztattam költözködések közepette. Mondogatták: írd le, Sanya, foglald össze, meg kell hogy maradjanak a dokumentumok a családnak és az utókornak! Bárhol megfordultak, akár állásinterjún, akár velük készült sajtóinterjún munkájuk kapcsán, mindenhol szóba hozták erdélyi származásukat, és az ezzel kapcsolatos kérdésekre mindig elmondták, kik voltak a szüleik, és hogy színházi berkekben éltek néhány napos koruktól. Büszkék voltak mindarra, amit onnan kaptak/hoztak, mert tudatosítottuk bennük, és gyakran hazajártunk. A volt népszínházi tagokkal ápoltuk a kapcsolatainkat, közülük keresztszülők is kikerültek, és évtizedek múltán is ott voltunk egymás családi eseményein Kolozsváron, Csíkszeredában, Budapesten vagy Bécsben… A második generációk testvérként viszonyultak egymáshoz, például volt népszínházi tag gyermekét még évekre is befogadtuk a családba, amíg Budapesten tanult. A színházi élmények nem szakadtak meg számukra a szülőföldről való áttelepüléssel, Győrben is művészi munkát végeztünk, a (volt) férjem professzionista zenekari művészként, míg én munka melletti előadóművészi tevékenységgel. Mindezek erősítették bennük a színházi múlttal szembeni érdeklődésüket. Sőt, a nagyobbik, Zalán fiam fellépett mellettem különböző alkalmakkal, szavalóversenyt nyert Győrben és hivatásos versmondóként foglalkoztatták. A válaszom mindig az volt részükre, ha nyugdíjas leszek, beszélhetünk komolyabban a kérésükről. Sokat dolgoztam, még éjjeli munkát is vállaltam, ilyesmire nem lehetett volna időm-energiám addig. A másik dolog, ami a kötet összeállítására és kiadására sarkallt, az az volt, hogy mindig is nagyon nagy hálával gondoltam azokra az emberekre, akik önzetlenül dolgoztak azért, hogy ne csak hébe-hóba rukkoljunk elő valamivel, hanem intézményesített formában folyamatos színházi munkát végezzünk. Ez emberfeletti munka-erőfeszítést kívánt, éveken keresztül különösen. Úgy éreztem, megérdemelnek egy olyan köszönetet, ami a meglepetés erejével hat majd Rájuk és érezteti velük: semmi sem volt hiába. Amint a visszajelzések mutatják, jól gondoltam, hihetetlen örömmel válaszolnak… – Hogyan maradt fenn ennyi dokumentum? Következetesen gyűjtötte, pl. kivágta az újságokból már akkor? – Igen, pontosan így volt. Megőriztem az újságokat, és nem is csak egy példányt belőlük. Egyet a Népszínház archívumába tettem, egyet a családiba, már akkor gondolva a következő generációkra, bár fogalmam sem volt jó ideig arról, hogy el fogunk kerülni a szülőföldünkről. Színházi szakirányítóként és népszínházi vezetőként feladatom volt, hogy az ún. „járulékos” munkákat is elvégezzem (repertoár összeállítása, szövegkönyvek legépelése, díszlet, jelmez, zene, világosítás, rendezés, szereplőgárda, előadások, kiszállások-turnék tervezése/szervezése, fesztiválokon való részvételek stb.), és nekem magától értetődő volt, hogy a tevékenység lenyomata és annak megőrzése éppen olyan fontos, mint a létrehozása. Ez egy olyan műfaj, pl. a képzőművészettel vagy más művészeti ágakkal szemben, amely esetében a múló pillanatot így (is meg) lehet fogni. Amikor eljöttem a Népszínháztól, 1988-ban, ott hagytam ezt az archívumot, és még valamit, amit most a könyv készítésénél nagyon szerettem volna használni, a kiszállások letérképezését, egy hatalmas nyilvántartást a több száz megtartott előadás/helyszín/eladott jegyek/nézők számának feltüntetésével. Azért tartom fontos nyilvántartásnak, mert megmutatta, hogy szerte Erdélyben hány meg hány településre vittük el előadásainkat, és népművelői elhivatottságról is tanúskodott. Ehhez tartozott az újságcikkek + műsorfüzetek + plakátok + fényképek archívuma. Ott hagytam, de senki érdeklődését nem keltette fel, ezek szerint, eltűntek. – Mit jelentett az Ön számára a népszínházas időszak? – Nagyon sokat jelentett, mert egész színházban gondolkodhattam, akkor teljesedhettem ki a legsokoldalúbban: színdarab, szereplőgárda, közreműködők megválasztása, rendezői, színészi, előadóművészi munka elvégzése, tanítás. Nagy feladat volt, de inkább nagy öröm. Volt előtte is sok elégtételt hozó színpadi múltam Kolozsváron, többéves, mint a csíkszeredai, és gondolom, a kolozsvári művelődési élet sokszínűségét, változatosságát, lehetőségeit nem kell bemutatnom, abba is gőzerővel belevetettem magam gyerekkoromtól kezdve. Ott végeztem színészi és rendezői tanulmányaimat is. Ez adta a hitet, hogy 24 évesen merjek egy nagyot álmodni, mert képes leszek rá. De a csíkszeredait követően, volt még 11 évem Győrben, amikor előadásokat tartottam. Budapestre költözésem után is volt ajánlatom a folytatásra, de én jövedelmezőbb elfoglaltság mellett döntöttem, családi okok miatt. Most, nyugdíjasként, tervezem egy olyan könyv kiadását is, amiben a kolozsvári színházi munka és a győri időszak dokumentumai is helyet kapnának. – Tudja, hogy mikor szűnt meg végleg a Népszínház és miért? – Ezt a kérdést inkább azokhoz kellene intézni, akik befejezték vagy abbahagyták ezt a munkát. Én akkor nem voltam otthon, csak két újságcikket találtam az interneten, ahol szóba hozta ezt egy újságíró a Népszínháztól való eljövetelem után oda kerülő színházi szakirányítónál, erről is említést tettem a könyv bevezetőjében. A most megjelent könyv dokumentumaival szemben azt állította a megszólaló, hogy volt egy-két előadása a Népszínháznak, és Imets Dénes Veszedelem című drámájának bemutatását a népszínházi élet végére teszi, de ez tulajdonképpen a népszínházi élet elején történt, még az én időmben. Látni a plakáton, milyen sok színjátszót sikerült az előadásra toborozni, és számos vidéki előadást megszervezni, lebonyolítani szerte Erdélyben. Számomra az ominózus cikkből az derült ki, hogy a népszínházi munka elvégzéséhez szükséges idő és energia fel nem vállalhatónak tűnt az akkori vezető számára. Ugyanis arról panaszkodott, hogy megkereste a forradalom után a régi tagokat, akik már jórészt szétszéledtek vagy hivatásos színházaknál folytatták a munkát, illetve hogy már annyira megváltozott a világ akkorra, hogy az önzetlen munkavégzés nem volt szimpatikus, és így nem lehetett tovább folytatni. Ennek a kijelentésnek ellentmond mindaz, amiket velem osztanak meg a volt népszínházasok – közülük jó néhányan a legfontosabb és kitartó munkát végző alapító tagok –, hogy mennyire megdöbbentek, amikor ezt olvasták, hiszen ők alig várták, hogy folytatódjék a közös munka. Amúgy a személyes véleményem az, hogy ha nincs társulat, létre kell hozni, 1978-ban „idegenként” érkezve a nulláról indultam, lépésről lépésre összehoztam azt a társulatot, a Névjegyzék fejezetben látni, számbelileg mekkorát, így amikor eljöttem a Népszínháztól a „készbe” kellett beülni. Csak folytatni kellett volna, és közben-közben újakkal, fiatalokkal dúsítani a gárdát. Pici adalékot még engedjen meg: 2009-ben mikor otthon jártam, belátogattam a Művészeti Népiskolába, és az igazgató úr szóba hozta, hogy nyugdíjazásomat követően szívesen venné, ha hazamennék tanítani, mert azóta sem volt színjátszó csoportja, valamint vagy nem működött, vagy gyengén ’muzsikált’ a színházrendezői tagozat, és csak elméleti oktatással. Véleménye szerint csak én tudnám újjáéleszteni. Szerintem bárki, csak el kell végezni a munkát, és nem más körülményekre hárítani a felelősséget. Itt Magyarországon évente országos – de most már határon túli szereplőkkel is – seregszemlét, díjazással járó versenyt tartanak amatőr színjátszó csoportok részére, pedig messze Erdély bizonyított erőteljesebb, magasabb színvonalú, talán több évszázados hagyományokra épülő munkát és eredményeket ezen a téren… – Azt írja, hogy 1978-ban a nulláról indult… viszont tudtommal nívós műkedvelő színjátszás nemcsak az 1920–30-as években, hanem 1950 után is szinte folyamatosan volt Csíkban, még ha nem is volt intézményesítve… De tény, hogy a kötet dokumentumai önmagukért beszélnek. Hosszasan lehet lapozgatni, nézegetni, beleolvasni… Mi az, amiről leginkább tanúskodnak ezek a cikkek, plakátok, fényképek? Mi az, ami Ön szerint hiányzik belőle? Mi az, amire nincs dokumentum, de a Csíkszeredai Népszínházhoz, a népszínház múltjához tartozik? – Nem volt stabil színházi társulat, és a színjátszás nem volt folyamatos, nem működött éves repertoárral, különböző tagozatokkal (felnőtt magyar, irodalmi színpad, román felnőtt és gyerekeknek szánt előadásokkal). Kimaradt majdnem ugyanennyi újságcikk, mint amennyi bekerült a könyvbe. Ha megnézzük a plakátokat és utána az újságcikkeket, kiderül: vannak olyan előadások, amelyekről egyáltalán nincs recenzió, elkallódott a sok költözködésben… Sokkal több volt ugyanakkor a román nyelvű írás. Másik hiányosság, hogy például a Pillangó előadásunkról egyetlen kép sem maradt meg, és sorolhatnám… Na meg az említett nyilvántartás a megtartott előadásokról, a rengeteg fénykép a sok-sok képzőművészeti kiállítás megnyitóján tartott zenés-irodalmi előadásról, a bemutatókon megjelenő szerzőkkel/dámaírókkal készült társulati képek… meg se próbálom mindet felsorolni… Az is csak a kötet rövid bevezetőjében szerepel, hogy milyen kitartás és mennyi pluszmunka felvállalása volt szükséges ahhoz, hogy elfogadtassuk még egy népszínház jóváhagyását ugyanazon a (nagyrészt magyar lakta) megyén belül. Szerintem ez nagyszerű eredmény volt, és el is bírta Székelyföld és Erdély magyar ajkú színházszerető lakossága a második színházat. – Hogyan lehet hozzájutni a könyvhöz? – A könyvet eleve csak magánkiadásnak szántam és kezdetben csak száz példányra gondoltam, de a munka előrehaladtával egyre nagyobb érdeklődést tapasztalva megemeltem kétszázra. Közben megkeresést és ajánlatot kaptam, hogy ár megjelölésével kereskedelmi forgalomba kerüljön, így hát ISBN-szám megadásával lehetővé vált a könyv árusítása Magyarországon és határon túl is. Már tervezzük az utánrendelést. – Milyen volt a kötet fogadtatása? – Nem számítottam ilyen fogadtatásra, ekkora érzékenységre a korabeli dokumentumok, és egy olyan tevékenység iránt, amelybe betekintést engednek. Van, aki szerint hiánypótló, újszerű, jól összeszedett anyag, egyedi, magas színvonalú, az 1980-as évek erdélyi magyar újságírásának gazdagságát bizonyító, átgondolt kivitelezésű. A kiadó nagyon megköszönte a közös munkát, állításuk szerint soha még ilyen kiadvány szerkesztésében nem vettek részt. A lényeg, hogy a népszínházi tagok és a fiaim örültek a megjelenésnek, és ez a fontos. Daczó Katalin