borús égbolt
Volt egyszer egy…
…tömegember, aki a kezdeti filozófiai fogalomból egy évszázad alatt elkeserítően általános valósággá vált. Irodalmi mű címeként először Edgar Allan Poe (1809–1849) A tömegember című novellája élén szerepelt. A történet arról szól, hogy az író-narrátor egy kávéházban üldögélve megfigyeli az utcán elhaladó embereket, s ruházatuk, de legfőképp viselkedésük alapján jellemrajzokat ad róluk. Ők a tömegemberek, köztük egy öreg, akit Poe aznap estétől másnap estig észrevétlenül kísér. „Ekkor észrevettem, hogy a különös öregnek, akit olyan állhatatosan figyeltem, a lehető legmélyebb kétségbeesés tükröződik arcvonásain. De nem tétovázott, vad energiával azonnal indult vissza a hatalmas London szívébe. Nagy léptekkel, sebesen futott, én meg elképedve követtem, eltökélten, hogy végére járok a kérdésnek, amely most már mindennél jobban érdekelt. Eközben felkelt a nap, és mire elértük a népes város legzsúfoltabb útvonalát, ahol a D. kávéház áll, az elénk táruló lótó-futó, hemzsegő tömeg alig lehetett kisebb, mint előző este volt. És itt, az egyre növekvő zűrzavar közepette, hosszan, kitartóan követtem az ismeretlen embert. De, mint rendesen, az öreg föl s alá sétált, és egész nap nem hagyta el ennek az útnak kavargó sokadalmát. Mikor aztán újra beesteledett, halálosan elfáradva megálltam előtte, és rámeredtem egyenesen az arcára. Nem vett észre, folytatta szertartásos sétáját, én pedig nem követtem tovább, ott maradtam, elmerülten gondolataimban. – Ez az öregember – állapítottam meg végül – a mélyen élő bűn példaképe és szelleme. Nem tud egyedül lenni. Ő a tömeg embere. Hiába követném, nem tudok meg többet sem róla, sem a tetteiről. A leggonoszabb szív vaskosabb könyv, mint a Hortulus Animae [A lélek kertje, latin nyelvű imakönyv, 1498], és talán Isten egyik legnagyobb áldása, hogy nem hagyja magát elolvasni.” Poe a novella mottójában La Bruyere-t (1645–1696) idézi: „Szerencsétlen, aki képtelen egyedül lenni.” Nyilván, aki nem tud egyedül lenni, annak legkönnyebb út, ha emberek között van, következő lépés, hogy föladja az egyéniségét, hátha befogadják, aztán nap mint nap alkalmazkodik, igyekszik mindent úgy tenni, úgy gondolni, abban hinni stb., mint mások. A lélekválság nemegyszer elkerülhetetlen, hiszen az ember közösségi, társas lény, s az ellentmondást megszüntető egyensúlyt nem könnyű megtalálni. Nagy szellemeknek, szent embereknek persze sikerül! A tömegből való kiemelkedés vágya azonban sokszor válik csalfa illúzióvá. Van, hogy a pénz (a még több és még annál is több) tűnik megfelelő eszköznek, mások, mondjuk, a népvezetést tekintik annak, de hát ez utóbbi kelléktárában is óhatatlanul megjelenik a vagyongyűjtés lehetősége, vannak, akik sportban, művészetekben vagy vallásban hajtanak babérkoszorú után, mások törleszkedéssel keresik a „kiválóság” dicsfényét, amolyan „barátom a miniszter”-féle kölcsönvett glóriával. A téma beláthatatlanul sokrétű és tarka, a tudományos elemzéseknek – és ezek történetének – irodalma könyvtárnyi. Az egyéniség feladását és az eltömegesedés veszélyét elemzi Erich Fromm német társadalomtudós is Menekülés a szabadság elől (1941) című könyvében. Szerinte a modern világban az ember egyre nagyobb szabadságot kap életkörülményei alakítására, de a közösségek felbomlása el is szigeteli őt másoktól. Fromm könyve időszerűségéből mit sem vesztett. Feltételezhető lenne, hogy a nagyobb önállóság a gondolkodás önállóságát is magával hozza, de ez csak nagyon ritkán következik be. A közösségből való kiválás, a családi, baráti, ismeretségi kapcsolatok gyengülése (a Facebook csak pótszer!) fokozza a bizonytalanság érzetét. A bizonytalanságot valamilyen bizonyosságra átváltani, sajnos, nem önbizalom, hanem gondolkodás kérdése. Ezért a tömegember egyféle tehetetlenségi erő és önáltatás révén készséggel fogadja el valódi „bizonyosság” helyett azokat a magatartásformákat, amelyeket innen-onnan felszedhet és tetszik neki, főleg mert készen kap. A „biztatás” legalantasabb formája az, amivel a kereskedelmi reklámok támadják meg és ámítják el a tudatalattinkat. Ezek ugyanis nemcsak bizonyos áruk megvételét ajánlják, hanem mintegy előírják a hozzájuk kapcsolódó viselkedést is: mit együnk, milyen sporteszközzel trenírozzuk álomszépre a testünket, mossuk-kenjük magunkat tisztára, fiatalra stb. (A leggügyébb reklám, amit mostanság láttam, így kezdődik: Rendíthetetlen vagyok a lányom megvédésében – adja tudtunkra az anya, és vészjósló szigorúsággal meg is vásárol tini lányának az élet nehézségei ellen egy bizonyos szúnyogriasztót. Én az elején az elszántsága miatt azt hittem, hogy erényövet reklámoz.) Ha a vásárlást sikeres és híres emberek ajánlják, azt sugallják és hitetik el az „ártatlanokkal”, hogy a kínált cikkek megszerzése, az utánzás szükségszerűen kapcsolódik a sztár-életmóddal. A reklámokkal nem az a baj, hogy a tömegembernek szólnak, hanem az, hogy tömegemberré tesznek. Az önálló ítélőképességet és nem utolsósorban ennek vállalását lassan, de biztosan felváltja a kapott minták kritikátlan átvétele, a gondolkodás tompulása… Olykor talán csak-csak felvetődhet a megválaszolatlan kérdés: olyan vagy, mint mindenki más, mégis magányos, de egyedül lenni is képtelen: szerencsétlen?
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
