borús égbolt
Volt egyszer egy…
…sóvárgó mohóság. Kedves Olvasóm! Ha igazán őszintén magadba nézel, el kell ismerned, hogy nem idegen tőled sem ez az érzés, néha-néha óhatatlanul megkísért, s ha már megjelent, igencsak nehéz elhessegetni. Ha sok mindenről le is tudsz mondani, vagy kényszerülsz erre, akkor is biztosan vannak olyan tárgyak, amelyek újra és újra fölkeltik benned a birtoklása iránti vágyakozást. A mai fogyasztói társadalom ezt az emberi érzést alattomos módon, mondhatni, embertelenül izzítja világnagy tereivel, sikertörténeteivel, nem utolsósorban a reklámjaival, amelyek szerzésre biztatják az embert, legalábbis a képernyőn vagy szórólapokon elérhető közelségbe hoznak autókat, ékszereket, luxusházakat, konyhai berendezéseket, ruhákat, divatcikkeket, utazásokat. Ha a birtoklásuk mégis lehetetlen, marad az epekedés, az irántuk való áhítozással teli éber álmodozás, esetleg az irigység azok iránt, akiknek mindez kézügyben van, könnyedén megszerezhető. Így lehet aztán a sóvárgó mohóságból irigység, majd ebből vagy éppen ezzel egyszerre gyűlölködés, ami a mindennapokat megkeseríti és elfedi annak lehetőségét, hogy az ember örömmel tekintsen a körülötte lévő jó dolgokra, sőt szeretteire is. Fülembe cseng egy ádáz megjegyzés, amit egy szakítás után mondott a dühös (ne feledjük: valamikor szerelmes) élettárs a partnerére, aki elhagyta őt: Hadd menjen! Nem volt valami főnyeremény! Tíz év alatt még az autóját sem tudta kicserélni! Főnyeremény: micsoda kegyetlenség, csalódás mossa össze a hatos lottó szerencseszámainak végösszegét egy valamikor szeretett emberi lénnyel?! Ugye, ismerős? Csak nemigen beszélünk róla, mert mit is mondhatnánk a dühös kesergőnek? Amit érzünk, még akkor is, ha hirtelenjében nem tudjuk megfogalmazni, az, hogy a sóvárgó mohóság kíméletlen önzéssé változott. Olvasok a gyűlölködő, önző emberről olyan jellemzést, hogy testtartása merev, lassan jár, húzza a lábát, még ha nem is fáj neki, közömbös vagy udvarias kérdésekre is többnyire ingerülten, támadó éllel válaszol, csevegései mindig „én”-nel kezdődnek, tekintete röpköd, nem tud megállapodni semmin, ami másoknak örömet szerez: napsütés, nyíló virág, csivitelő fecske… ilyen egyszerű, pénz-nem-kell-hozzá dolgok hidegen hagyják. Ezen a ponton tehát adódna a lehetőség a nagyképű tanácsra: ne légy ilyen, légy önzetlen… csakhogy mindez nem ilyen egyszerű. A valóságban persze nem ilyen élesek a határok sem, és nem is mindig elhatározás kérdése, hogy a határok mely oldalán állunk. Összetettségét bizonyítja, hogy az önzés magyarázatával nemcsak a viselkedéskutatás, hanem a játékelmélet és az evolúció doktrínái is foglalkoznak, és akkor még nem is említettük a vallási parancsokat, erkölcsi szabályokat a témában. A játékelmélet és a viselkedéskutatás tudományos felmérései szerint az önzés evolúciós szempontból kifizetődőbb az emberiségnek, mint az önzetlenség. Na igen, ez a gondolat lényegében szembenáll a vallások és nem egy esetben a szimplicista – a jelenségeket a „közérthetőség” okán leegyszerűsítő – lelki tanácsadás elképzeléseivel, ami az önzetlent csupán az önző ellentéteként jeleníti meg, így tehát lényegében az önzőségből vezeti le. Ma nyilvánvalóan pozitív célja, hogy az anyagias, fogyasztásra épülő társadalomban a testi, lelki, szellemi hiányokat elszenvedő embereket megmentse a kétségbeeséstől (lásd: jószívű egyéni adakozások, támogató alapítványok, pályázatok, politikusi ígérgetések jobb életre stb.). Mint mondják, addig, amíg az önzés és a sóvárgó mohóság bűvös köre beszűkíti a tudatunkat, nem vagyunk képesek felelősségteljesen dönteni, nem tudjuk vállalni, de még felismerni sem tetteink következményeit. Az önzetlenség teszi lehetővé azt a nyitottságot, amivel szeretetteljesen fordulhatunk embertársaink felé, mi magunk is hasznosabbá válunk a társadalom számára, kedvesebbé mások szemében (saját szemünkben is, vagy elsősorban itt?!)… na persze, ha közben éhen nem halunk. A tegnap szétosztottuk ugyanis utolsó falat kenyerünket, ma mi kérünk, na, de tegnap az első sorban kérincsélők között az önzők álltak, akik ma azt mondják: nem tartozom hálával, hiszen csak azt adtad, ami neked már fölösleges volt. Természetesen ez is egyféle egyszerűsítő séma, libikóka, hinta, elsuhanó, megfoghatatlan (fél)igazságokkal. Végtére is alig vannak „jó” megoldások. Most eszembe jut a 16. században élt Néri Szent Fülöpről szóló olasz film, ami az 1980-as évek nagy filmsikere volt, címe amolyan szólásmondássá vált, a gyermekkórus által énekelt dal slágerré – Legyetek jók, ha tudtok: „Oly nehéz most jónak lenni, / El se tudnád képzelni, / Annyi mindent meg kell tenni, / De nem ígérem, hogy jó leszek. // Az az egy fontos: legyetek jók most, / Már nem kell túl sok a holnaphoz, / Legyetek jók, ha tudtok, / A többi nem számít.”
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
