borús égbolt
Volt egyszer egy…
…révület, amiről leghamarabb a sámánok, varázslók szertartásai jutnak eszünkbe. Elsődleges célja megtisztuláshoz, katarzishoz vezetni. A katarzis eredeti jelentésében az ókori görög drámák azon hatására utal, ami kiemeli az embert a hétköznapok világából és megtisztult erkölcsiséget hoz létre a lélekben. A modern tudományos kutatások tárgyát képezi, hogy hogyan idézhető elő egészségkárosodás nélkül a révület (különböző tudatmódosító szerek fogyasztása, lelki ráhangolódás stb.), de az is, hogy hogyan hat, és válik orvossággá vagy méreggé. A sámán ráadásul nagy színész. Ötvözi a mítoszokat, a jelenkori valóságot és az „utazást” egy láthatatlan világba – sokan a tudatalattival hozzák kapcsolatba, mások egyenesen megmosolyogják, ironizálják a színészkedő hókuszpókuszt és az emberek hiszékenységét. Az a legérdekesebb, hogy bizonyos fokig mindenkinek igaza van. Tagadhatatlan, hogy modern színészeink erőtlen figurák a sámánokhoz képest. A színjátszás ma már öncélú művészeti forma, elidegenedett a nézőtől, puszta látvánnyá sorvadt (olykor ugyan szórakoztat, de azt az elit művészet lenézi), a lelki-szellemi katarzist nagy hányadában nélkülözi. Olyan gyakorlattá vált, amelyben a szerepjátszó tudata nyilvánvalóan nem módosul, a beleélés, a spontaneitás helyét csaknem teljesen átvette a megrendezett mozdulatsor, a hatásvadász, nemegyszer életveszélyes, nyaktörő mutatvány a díszletek gerendáin, és amelyben a nézők, szerencséjükre, nem vesznek részt tevékenyen. Az utóbbiak együttérzése amúgy is fennakad az értetlenség és a borzongás hálóján, már csak annak örvendenek, hogy a színész testi baleset nélkül megúszta az előadást. Kedves Olvasóm! Azt mondhatod, hogy a sámándráma és a modern színpadi játék összehasonlítása hajánál fogva előráncigált. Mentségemre főleg a hatáskülönbségek szolgálnak, nem a hasonlóságok: a gyógyító szellemidéző sámándráma szertartása nem a nézők szórakoztatása, és nem kizárólag betanult szavak és mozdulatok ismétlése, amikor is a színész egy rendező utasításait játssza, hanem az élet drámája, amiben minden résztvevő a saját életét játssza az átéléstől és teljes önátadástól az önismeretig és látomásokig. Lényeges, hogy mindez elhozza a közösségi összetartozás felemelő érzését is. És ettől fogva inkább a mai léleknyugtató, közös templomi zsolozsmázások elődjének tekinthető, mint színjátéknak. A drámaiság erejéhez mérve csak satnya utód a ma divatos szerepjátszó pszichodráma (leginkább a tehetős unatkozók számára elérhető: magyarországi hirdetések szerint a kezelés tízszer tíz óra időtartamú, ára 150 000 forint, ami előre fizetendő a szervezők biztos jövedelme érdekében), amikor a rendező képzett pszichológus, aki önismeretre sarkallja – bocsánat: segíti – a résztvevőt. Százával jelennek meg önismereti könyvek, terápiaajánlatok. Muszáj idéznem egy ismerősömet, aki józan paraszti észjárással így fogalmazott: „Jó, jó, ismerjem meg magamat, de aztán mi lesz, ha ez az új ismerős egyáltalán nem tetszik nekem?! Vagy amolyan nagyképű mamlasz lesz, hogy sem a családom, sem a barátaim nem tudják elfogadni. Ahelyett, hogy örvendenék annak, amim van, az életemnek, a munkámnak, a feleségemnek, a gyerekemnek, eltávolodom tőlük, magukra hagyom őket, amíg én inasiskolába megyek, szeretetszakmát tanulni?”
Mindig ez az örök téma: az én és a másik ember, a mit adok, mit kapok. Sámándrámák, szekták, vallások, hitek, terápiák alapulnak rajta. Minden olyan bonyolultnak tűnik, amikor az ember a saját testi, lelki, szellemi nyavalyáival nyűgölődik. Hölgyismerősöm úgy két évig járt ilyen-olyan terápiákra, könyvespolca roskadozik az önismereti tanácsoktól. Az eredményről érdeklődöm: „Rengeteg időt és pénzt pazaroltam arra a szakmai jó tanácsra, amit megtalálhattam volna egy közmondásszótárban, vagy hihettem volna a gyermekkori emlékeim között megbúvó szülői intésnek – segíts magadon és Isten is megsegít.” Olvasom, hogy a hiten alapuló gyógyítás-gyógyulás csak címke a tudományos tanácstalanság kifejezésére, már nem lehet teljes mértékben tagadni, évezredes múltja van, ma is történnek csodák, de gondoljuk el, mi történne az orvosi műszer- és gyógyszergyárak jövedelmével, ha egyszer csak minden ember birtokában lenne ennek a tudásnak. Töprengek azon a szövegen is, hogy a jövő pszichoterápiája a sámándrámák megtisztító rituáléjához lesz hasonló. Aztán valahogy mindig visszajutok gondolataimban a hasznos és haszontalan hókuszpókuszokhoz, legyen az sámándob, zsolozsma, terápiás szerepjátszás vagy idétlen szélhámosság. Az is lenyűgöző, hogy önmagunk megértéséhez kerülőutakon jutunk el a legkönnyebben, szépséges ösvények vezetnek erre az irodalomban, a művészetekben, a hasznos munkában, a másokkal való szeretetteljes összetartozás érzésében. A modern életvitelnek való megfelelés kényszere azonban nemegyszer zavarodottságot idéz elő a lélekben. Persze a varázslatban, a csodában hinni ma is „menő”. Ezt igényeljük a lottótalálattól a csodagyógyszerig és önismeretig – a kijár nekünk gondolatával, lehetőleg saját erőfeszítés nélkül, másoktól várt ajándékként…
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
