enyhe havazás
Volt egyszer egy…
…gyöngyfűzés és gyöngyvarrás. Ma széles körben elterjedt, szabadidős foglalkozásként ismerjük, többnyire nők kis csoportokban tanulják a technikáját, néhány szerszám is szükséges hozzá. Eredménye pár bizsu, karkötő, nyaklánc, kis erszény, szemüvegtartó – ilyesmik –, meg hát persze a sikerélmény, hiszen a maga nemében egyéni alkotás, az öltözet dísze lehet; az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy néha éppen elcsúfítója annak, vagy tanúságtevője viselőjének ízléséről. Székelyföldön nem kötődik népi örökséghez, de pl. Kalotaszegen régi hagyományai vannak főként a női, de a férfiviseletben is a gyöngyös pártától a szalagokig és ruhadíszekig. Dísz: a gyöngynek nem igazán találok más, hasznossági jellemzőt. Egyáltalán nem nélkülözhetetlen, ami az életet illeti, mégis olykor-olykor valódi fontosságot nyer.
Az ember hosszú-hosszú ideje, hogy felékesíti magát vele, valaha persze nemcsak felesleges sallang volt, hanem mágikus tárgy: a kínaiak szerint gazdagságot, bölcsességet vonz a viselőjének – végül is az, aki meg tudta szerezni a drága igazgyöngyöt, már eleve gazdag volt, a bölcsességet pedig mai tudásunk szerint is nehezen lehet bármilyen viselethez párosítani, mert az igencsak rejtett ékesség. A gyöngytörténet tulajdonképpen azt jelzi, hogy legfőképp státusszimbólum volt és maradt az egész világon az üveggyöngytől az igazgyöngyig. Valójában még a sámánok, papok gyöngysorai is – ha lehántjuk róluk a gyógyítás és az ima misztikumát – ilyenek: vallási, társadalmi rangot, vagy egyszerűen hovatartozást fejeznek ki, gondoljunk a keresztények rózsafüzérére, hisz az is gyöngysor. A 15. századi magyar nyelvben a kaláris – kláris – egyként jelentett nyakba való gyöngysort és imádkozáshoz való rózsafüzért, olvasót.
Az igazgyöngy keletkezéséhez sok szép legenda fűződik: Közel-Keleten istenek könnyének nevezik, mert a legenda szerint egy herceg éveken át könnyezett szíve választottja után, aki nem akart az övé lenni, az istenek megsajnálták, és minden könnycseppjét csillogó gyönggyé változtatták. Sajnos a történetnek itt vége szakad: nem tudhatjuk, hogy a herceg boldogabb lett-e attól, hogy már nem sós könnyek folydogáltak az arcán, hanem igazgyöngyök peregtek, vagy tán ezeket összegyűjtögette, s szerelmének ajándékozta, aki ettől engedékenyebbé vált a szerelmi ostromban – ez olykor nemcsak a legendákban esik meg, hanem még a mai valóságban is. Angyalok könnycseppjeinek is nevezték az igazgyöngyöt: eszerint az eső az angyalok könnye, a tengerbe hull, ott egy-egy cseppje bezáródik a kagylóba és megszilárdul.
Égi könnyekről lévén szó, ne feledkezzünk meg a gyöngyharmatról: nem lehet felfűzni semmilyen fonálra, de meg lehet inni, legalábbis énekben. Kedves Olvasóm! Talán neked is eszedbe jut róla a dalszöveg: „Nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni, / Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni, / Zöld erdőben járni, fenyőmagot enni, / Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.” Olvasom egy tanulmányban, hogy ezt a dalt a legtöbb magyar az első öt magyar népdal közé sorolná (Bartók Béla is feldolgozta), ám az igazság az, hogy ez szlovák kölcsöndal: Megkötöm lovamat kezdetű, ennek szlovák eredetijéből született a szlovák nemzeti himnusz.
Visszatérve a gyöngyfűzésre: Erdélyben a 16. századból ránk maradt írásos adatok szerint megbecsült mesterség volt. Többek között ismeretes Gyöngyfűző Mátyás, Gyöngyfűző Mátyásné Orsolya, Gyöngyfűző Bona neve. Ez utóbbi Kassán dolgozott, fönnmaradt levelében erdélyinek vallja magát, inasaként említi Varga Andrást, akit szeretne magával vinni Egerbe, mert odahívták egy munka elvégzésére, hangsúlyozza, hogy onnan ő Erdélybe megy, de az inasát oda már nem viszi. A levél nem magánlevél, hanem egyféle beszámoló a céh felé, amelynek tagja volt, tehát hivatalosan is számon tartott mester. A gyöngyfűzők egy céhben voltak a képírókkal és képfaragókkal. Munkájuk mesterség és művészet is volt egyben. Ők díszítették az egyházi ruhákat és az előkelő világi öltözékeket, amelyek nemegyszer remekművek lettek.
Apor Péter a 18. század elején gúnyosan ostorozta korának erdélyi urait, elítélte az újmódi cicomákat, ugyanakkor szinte áhítatosan írt az „erdélyiek régi köntöseiről” – ezek között is a gyöngyös pártáról, amit a lányok viseltek: „Az korona megvolt igen szépen rakva / Veres kláris, avagy jóféle gyöngy vala, / Az kitől mint tölt ki, úgy volt a rakása, / Azon vala igen szép drága pántlika.” A cicomaságot a köztudatban többnyire a nőkhöz társítják, pedig történelmi adatok bizonyítják az ellenkezőjét. A magyar históriai idők hajnalán például az Árpád-kori előkelő magyar férfiöltözethez több ékszer, gyöngy, fémveret, lánc és egyéb cifraság tartozott, mint a nőkéhez, a férfiak még szakállukba is gyöngyöket fontak.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
