…egynyelvűség, de sajnos ma már nem biztos azt jelenti, hogy valaki kizárólag az anyanyelvén beszél, hanem jelentheti ennek – nemegyszer tragikus – hiányát. Aki egy kicsit is járatos a filozófiában vagy a nyelv lélektani megközelítésében, annak óhatatlanul eszébe jut most Jaques Derrida híres könyve: A másik egynyelvűsége, avagy az eredetprotézis, ami 1996-ban jelent meg, és a következő évben már magyarul is. A kötet a 90-es évek legfontosabb filozófiai értekezései közé tartozik, hatalmas vitát váltott ki, érvek és ellenérvek sorozatát, a szóváltások és szócsaták, szélsőséges vélemények és szubjektív értékelések közepette és után rengeteg, a maga eszméiben megingathatatlannak tűnő tudományos „klub” született: követőit az ellenfelek Derrida-sznoboknak, a Derrida-kultusz ápolóinak nevezik, de van már Derrida-jelenség, Derrida-mánia, sőt Derrida-fóbia is. Előbb olvastam róla, minthogy őt olvastam volna, már-már szinte elriasztottak az olyanféle utalások, hogy filozófiai előképzés nélkül nehéz olvasmány, az alaphelyzet háttérismerete hiányában alig érthető. Szerencsére hiszek abban, hogy minden könyvnek annyiféle olvasata lehetséges, ahány olvasója van. Kedves Olvasóm! Derrida szülőföldje Magreb, Észak-Afrika egyik nagy régiója, lakói kevert etnikai eredetűek – tucatnyi vagy még több náció szülőföldje vagy lakóhelye, saját – nemegyszer már egészen elfelejtett vagy a családba visszaszorult – anyanyelvvel, ami lassan, észrevétlenül egészen eltűnik, beleolvad a közös franciába, miközben valójában megsemmisül maga a fogalom is, mint Derrida francia nyelvű zsidó közösségében. Alapvetően közös a francia nyelv, de ebben a tájegységtől, a beszélőtől és egyik vagy másik szakterület szókészletétől függően jelen van több-kevesebb tájnyelvi elem. Nemzedékek születnek, nőnek fel tehát olyan egynyelvűségben, ami számukra nem az anyanyelv, hanem az „első” nyelv. Talán említésre méltó itt, hogy a francia nyelvnek legalább tizenöt féle hivatalos változata van, hogy csak néhányat említsek: észak- és dél-franciaországi, svájci, belga, kanadai, a már előbb említett magrebi stb. Derrida önmagát francia-magrebinek nevezi. Ez után már csak néhány sor kellett, hogy megtaláljam a kulcsot saját olvasatomhoz. A francia-magrebit helyettesítettem erdélyi magyarral, székely magyarral, csángó magyarral és így tovább, és megtaláltam Magrebben Erdélyt. „E voltaképpeni koloniális erőszak megtapasztalása (amelynek egyesek, akik közé én is tartozom, mondhatni mindkét oldalát megtapasztalták) – írja Derrida – megint csak példaszerűen felfedi az egész kultúra lényegileg és egyetemesen koloniális struktúráját, vértanúként, »élőben« tanúsítja azt. A másik egynyelvűsége mindenekelőtt ez: egynyelvűség, amit a másik kényszerít ránk, a koloniális erőszak, amely mindig a homogenitás egyeduralmára törekszik, s arra, hogy a nyelveket egyetlen nyelvre redukálja. És ez érvényes mindenütt, ahol a kultúrában ilyen homogenizáció zajlik, a redők elsimítása és a ledöngölés. Ha egy ego [latin: én] számára – nyelvi, kulturális és minden egyéb téren – hiányzik a stabil identifikációs minta, az olyan mozgásokat vált ki, amelyek – mindig az összeomlás határán – előidézhetnek gyógyíthatatlan amnéziát egy patológiás felbomlás formájában…” Kedves Olvasóm! Természetesen ez csak egy kis szelet Derrida tanulmányából, de nekem fontos! Emlékezz vissza velem a romániai diktatúra egynyelvűsítési törekvésére, hogyan szorult vissza magyar anyanyelvünk a családba és a templomokba és kihunyó lámpásként pislákolt az iskolákban; hogyan vált egyetlen tollvonás nyomán egynyelvűvé minden helységnevünk; hogyan váltak kevert nyelvűvé a szakkifejezések az egyetemet végzettek körében; hányan, de hányan mondtak le s mondanak le ma is az anyanyelvükről és választják a „másik” hazáját a „másik” nyelvével együtt. S hogy visszautaljak múlt heti tárcámra, ha szerencséjük úgy hozza, majd valakivel talán együtt „hallgathatnak székely-magyarul”. Ám ha szólnod kell, az önvédelem kicsiből áll: egyszerűen csak légy kétnyelvű, még akkor is, ha sokszor nem kis fáradsággal pl. saját, magyar–magyar tolmácsoddá kell hogy válj. Itthon semmiképp se hagyd, hogy a „másik” nyelve rád telepedjen. Ne shoppingolj, hanem menj el vásárolni, ne küldj sms-t, csak üzenetet. Még azt is megkockáztatom, hogy a pesti piacon igenis büszkén adj kölcsön a kofának egy székely magyar szót, mondjuk, vegyél murkot répa helyett; és a vendéglőben a húslevest edd laskával, ne tésztával (Krúdy még tudta ezt, mint írásai igazolják), és szégyennek ezért nyomát se fedezhesse fel arcodon a rátarti pincér… Ha ilyesféle kalandokra adod a fejed székely magyar anyanyelvedért, fontos, hogy sértés és sértettség helyett legyen önbecsülésből fakadó önbizalmad; hidd el, éppen Babba Mária siet a segítségedre, nem pedig a dörgedelmes, mord szónoklatok. Velem történt, hogy Pesten a sietség és egyszerűség kedvéért elfogadtam és használtam a „másik” nyelvét: répát vásároltam. Ejsze nevetséges neked, de az a torokszorító érzésem támadt, hogy elárultam, de legalábbis cserbenhagytam saját székely magyar anyanyelvemet egy falatnyi ételért. Így kezdődik – gondoltam. Kozma Mária