…szállóige: ép testben ép lélek. Ezek szerint tehát először is kell egy ép test, és ebben majd a lélek is szükségszerűen megépül. Ám ez többnyire nem fedi az igazságot. A magyar nyelvű néphumor így alakítgatta ezt a féligaz, félhazug szentenciát: épp (csak) testben ép lélek; ép testben épp (hogy) lélek. Ami igaz – igaz: szépen hangzik, nagy igazságot pufogtat. Ami hazug – hazug: hányan, de hányan élnek nem ép testben ép lélekkel (például öregkorban!), persze ha sikerült beteg, netán fogyatékos testükben megtalálni a lelküket, ami aztán segít elviselni azt; és fordítva: lehet valakinek álomtestre gyúrt-gyötört fizikuma, amiben a lélek szinte nem is pislákol. Ha egészen hisz benne az ember, még bűntudata is támadhat, hogyha megbetegszik, merthogy ilyen-olyan életmódtudorok oda-vissza bűnöst és áldozatot faragnak belőle egy és ugyanazon időben. A lelke okozta a teste betegségét – mondják –, amiben persze ismét csak van igazság. Azt most nem is firtatom, hogy a vírusok, bacilusok milyen nagygyűlésen készítik a névsort a válogatáshoz támadás előtt. Ebből a „mens sana in corpore sano”-ból azért válhatott ilyen fél ez, fél az, mert a szállóige eredete is csak félmondat. Az „egész mondat” atyja különben a nagy római szatíraíró: Juvenalis Decimus, aki gúnyos kirohanásokkal, epés megjegyzésekkel támadja a korabeli római morált, melynek legfőbb parancsa, hogy „győzzön a pénz”, a magasztos törvényeket, amelyek látszaterkölcsöket szülnek, és nem utolsósorban a régi görögök életvitelének majmolását, ami már nem egyéb üres külsőségeknél. Végül tanácsként fogalmazza meg, hogy mit kell ellenszerül az istenektől kérni, amikor imádkozik az ember: „Ép testben legyen ép lélek – kérd azt az imádban, hősi szívért könyörögj, mely nem fél semmi haláltól, a természettől nyert adomány neki élete teljes tartalma, nincsen olyan fáradtság, mit ki ne bírna, nincsen semmi harag, vágy benne…” stb. „Más kérdés persze – írja Ritoók Zsigmond (Ki mondta, miért mondta?) –, hogy elég-e a cél eléréséhez imádkozni az istenekhez és áldozatot bemutatni oltárukon, vagy esetleg tenni is kell és lehet érte valamit. Olyasfajta testgyakorlás ugyanis, mint a görögöknél, kivált a klasszikus korban, a rómaiaknál nemigen volt… a testedzésnek Rómában inkább gyakorlati céljai voltak: edzés a harcokhoz, a háborúhoz… A görögök a testgyakorlást elsősorban önmagáért tartották fontosnak, úgy vélték, hogy az ember képességének teljes kibontakoztatásához testi képességeinek kifejlesztése is hozzátartozik.” A mai profi sportolók eredményhajhászásának, versenyszellemének, teljesen öncélúvá (nemegyszer kényszerré) vált testedzéseinek nem sok köze van test és lélek harmóniájához. Kérdés az is, hogy mennyire maradhat ép a lélek, miközben a test kiszolgálójává válik egyedül a célnak alárendelt mozdulatsornak, ami rég elveszítette valamikori nemesen játékos, testfejlesztő jellegét, már nem is a mozgás örömét szolgálja, hanem a felkészülést, a versenyt. Mindeközben az egyén rabszolgájává válik egy üzletágnak: megvásárolják, ünneplik, nagy pénzekkel kecsegtetik, fel is címkézik, akár egy árucikket stb., és ami sokszor az erőnlétet növelő drogok botrányába torkoll. De hát ez nem valami testi előjog, elvégre, ha úgy tetszik, lelki harmóniáját, elméjének szabadságát is eladhatja az ember valamilyen lélekvásáron, ha talál megfelelő szponzort, ami a modern demokráciákban nemcsak lehetséges, hanem jóformán kötelező is. Juvenalis példabeszéde a demokráciáról ma is érvényes. Egyik története szerint egy halászt egyszer az a szerencse ér, hogy óriási halat fog. Hazavihetné és megehetné a halat, hiszen senki sem látta halászás közben, de ő úgy hiszi, hogy mindenünnen lesnek rá, a besúgók majd feljelentik, hogy magának akarta a halat, ezért aztán saját testi biztonsága érdekében és lelkének megnyugvásáért – „az életben maradás kedvéért elveszteni azt, amiért élni érdemes” – ő maga viszi Rómába és felajánlja a császárnak. Ám ott sem kezdik egyszerűen sütni, főzni, megenni a halat, hanem képmutató módon, ülésezni hívják a császári tanácsot, hogy megvitassák a hal tálalásának módját. Juvenalis egyes adatok szerint felszabadított rabszolga gyermeke volt, négy császár (rém)uralma alatt élt, egy időre száműzték is Rómából, az irodalomtörténet szerint azonban nem volt szókimondó, bátor lázadó, inkább csak versekben, szatírákban áttételes módon közölte mondandóját. Szava sokakhoz, a néphez is eljutott, mert korának irodalmi élete főként piactéri felolvasásokat jelentett, így indokolt és érthető a szónokiasság, ami műveit jellemzi. A keresztény prédikációk később sokszor hivatkoznak rá, ami a bűnök ostorozását illeti, csak éppen a szatirikus hangot felejtik ki… Félmondat: féligazság. Kozma Mária