…patikaláda, legtöbbször inkább ládikó, melynek bennvalóját, tartalmát féltve őrizték a tulajdonosaik. Gróf Bercsényi Miklós kuruc generális, nemcsak jókora magia naturalis-könyvtárát vitte magával ládákban, ha táborba szállt, hanem gyógyszeres és ki tudja, még mi minden titkos szert tartalmazó ládáját is. Thaly Kálmán kikutatta, hogy Bercsényi külön helyiséget tartott fenn „laboratóriumának”, ahol elzárva őrizte 484 üvegcséjét és sok szelencéjét, amikben nemcsak patika volt, hanem az alkímiához szükséges sok más segédanyag is. Kísérletező ember volt Bercsényi, aki előbb hagyatkozott a józan eszére és a tapasztalataira, mint a puszta szavakra. Följegyeztek róla egy jellemző történetet: 1705-ben Nyitrán táborozott, amikor jelentkezett nála egy osztrák alkimista, aki azt állította, hogy a bölcsek kövével nem aranyat csinált, hanem olyan elixírt, amivel egy egész hadsereget táplálni lehet. A generális nem szólt semmit a hencegésre, börtönbe vettette az aurum potabile – ehető-iható arany – feltalálóját. Két vagy három nap koplalás után az osztrák enni kért, mire Bercsényi azt üzente neki, hogy hát vegye be az elixírt, ha éhes… A 17–18. századi patikaládák szerepelnek hozománylevelekben és hagyatéki leltárakban. Az üvegcsékben különböző olajok voltak – mandula, menta, kamilla, szerecsendió, rózsa, narancs, citrom, rozmaring stb. –, amelyeket gyógyításhoz, valamint szépítkezéshez használtak és gyakran az ételek ízesítéséhez is. Nagyúri házaknál rózsavízzel illatosították a kézmosó vizet, amit kis tálacskákban a szolgák hordtak körül, és az étkező hölgyek, urak belemártották maszatos ujjaikat – a húsokat ugyanis kis darabokra vágták és kézzel ették, mártogatták a szószokba. Kés, kanál, villa az asztali teríték civilizációs sorrendje. Az evőeszközök története leginkább a hozománylevelekben követhető nyomon – a kanál a leggyakoribb. Ha a nemesek utaztak vagy vendégségbe mentek, akkor a kést, kanalat, egy- vagy kétágú villát – címeres, monogramos ötvösműveket – egy tarsolyban magukkal vitték. Erdélyben még az asszonyoknak is szokásuk volt ez – meséli Apor Péter a 18. században – övükhöz kötött zsinórról „bocsátották le előruhájuk mellett” az evőeszközöket tartalmazó tarsolyt. Fönnmaradt egy jegyzék Bornemissza Anna patikaládájának tartalmáról. Az olajok, gyógykenőcsök, növényi párlatok – illatos vizek – mellett különféle porokat sorol, de ezek elnevezése eredetükről, lényegükről nem sokat mond, és már az is sok utánajárást követel, hogy mik ezek az anyagok és mire használták: klárispor, emberkoponyapor, szarvas szívének csontja, szárított gólyazúza hártyája porrá törve, Ábel vére, kígyószarvpor, sárkányvérpor. Az illóolajok előállítása, használata az ókortól ismert. Alexandriában i. e. 100-ban a városban úgy semlegesítették a szennyszagot, hogy külön erre a célra az utcákon árkokat ástak, amikben illatos olajos füstölőket égettek, ez egyben egyféle fertőtlenítés is volt. Kleopátra kedvenc illata és „parfümje” a jázmin volt; azt is írják az egyiptomi királynőről, hogy amikor Rómába ment, hajójának vitorláját parancsára rózsaolajjal itatták át, hogy a rómaiak már messziről érezzék, tudják meg az érkezését. Az európai középkori orvosok járványok idején csőrös maszkjukba rozmaring- és borókaolajjal átitatott kendőcskét tettek, hogy így fertőtlenítsék a belélegzett levegőt. Ilyen céllal a betegszobákban, kórházakban még az első világháború idején is borókavizet vagy -olajat párologtattak. A régi patikaládák szarvasszarvpora a gasztronómia történetében is meglelte helyét. Európa egyes részein a 18-19. században kovász és élesztő helyettesítésére használták a tészták, kalácsok fellazítására. A módszer Angliában volt a legelterjedtebb a pudingdivattal együtt, máshol nem nagyon hódított teret, hiszen kovász minden háztartásban volt, ahol kenyeret sütöttek, meg az íze sem volt kellemes, ráadásul a lisztet is színezte, és az is elképzelhető, hogy könnyebb volt egy kis kovászra szert tenni a kalácshoz, mint szarvasagancs porrá törésével bíbelődni, s legkönnyebb volt kihagyni a pudingot az étrendből. A szakács, ha mellőzni akarta ételében az élesztőt, akkor ezt a habbá felvert tojásfehérjével helyettesítette, ami nem kis munkát igényelt, nagyobb mennyiség esetén akár órákig is tarthatott a habosítás. 1843 a sütőpor feltalálásának éve. A feltaláló Alfred Bird angol vegyész és gyógyszerész. A felesége tojás- és élesztőallergiás volt, így neki készült az ajándék: 1837-ben a tojásmentes pudingpor, aminek alapja kukoricaliszt volt és később a sütőpor, aminek legfontosabb összetevője a szódabikarbóna. 1846-ban két New York-i pék, John Dwight és Austin Church is kidolgozta a sütőpor receptjét. Európában dr. August Oetker gyógyszerész kezdte forgalmazni 1903-ban a sütésre kész lisztet, amibe belekeverte a sütőport. „Haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral” – jelent meg az 1920-as évek közepén Váncza József saját gyártású sütőpora Magyarországon és ezzel egy időben talán a legismertebb magyar reklám. Kozma Mária