szórványos felhőzet
erős felhőzet
Volt egyszer egy…
…17. századi török világutazó, Evlia Cselebi, aki az oszmán csapatokkal 1660 és 1664 között járt Magyarországon és a Székelyföldön. A történészek valószínűsítik a földrajzi helyeket, amiket leír, mert legtöbbször nem használja a helyi neveket. Székelyföld – a Szikel vilajet (tartomány) – egyik városa pl. Betestvár, amit a kutatások Csíkszeredaként oldanak fel. Minden sajnálkozás és együttérzés nélkül ír a leigázott területekről: Antvár, vagyis Marosújvár felé haladtukban: „a Maros folyó partján álltunk meg s az összes virágzó falvakat kirabolva, felégettük”. Meg aztán olyan kijelentései is zavarba ejtők, mint amilyen az, hogy „Buda egész lakossága boszniai bostyák”. Én most könyvéből csak azokat a részeket szemelgetem, ahol arról ír, hogy mit ettek, ittak eleink. Buda lakóinak híres ételei voltak az időben: fehér cipókenyér, friss vajjal főzött piláf, tyúkpecsenye, tyúkpörkölt, ponty, süllő, bab, lencse, fokhagyma, hagymafélék, szőlő, sárgabarack, cseresznye, meggy. „Italaik: e város korcsmás embereinek különféle részegítő italaik vannak. Egy ketkösia [ismeretlen jelentésű] nevű sárga, topázszínű s kristályhoz hasonló bora van… híres a fűszeres meggyvize, mely nem részegítő.” Megemlékezik a budai török imáretekről – szegénykonyhákról – is. Szulejmán imáretjében „szegény és gazdag itt levest és kenyeret kap szemrehányás nélkül”; Szeráj imáretjében a szegényeknek levest adnak, és a janicsárokéban mindig van leves az egész helyőrségi népnek.
Temesvár ételei közül „a cipókenyér, vajas rétes, mézes rétes, fekete leves, káposzta és töltött tök híresek. Italai közül nevezetesek a meggyvíz és a mézvíz; e tartományban bort inni nagy szégyen, többnyire mézvizet isznak”.
Hosszasan taglalja a nagy vendégséget, amit Küküllő nevű állomáshelyükön az erdélyi fejedelem adott az egész török-tatár hadseregnek: „Negyven darab tiszta fehér kenyeret egyenként egy-egy pár ökörtől vont szekérre helyezve hoztak ide, s e kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles és egy ember termetéig magas volt. Azonfelül a tojásos, szezámos, szegfűszeges és kakule [kardamom] olajos kalácsokat hozó marhák számát Allah tudta. Én szegény megkérdeztem, hogy miként dagasztották és sütötték e kenyereket, s ily választ adtak: ennyi és ennyi ezer mérő finom lisztet hozván, nehány ezer teknőben tésztát készítettek s e kenyerek nagyságának megfelelően várárok gyanánt gödröket ástak s azokban szépen tüzet raktak és az egész tésztát azokba a gödrökbe töltötték. Föléje szitált hamut hintettek, e fölé pedig oldalt tüzet raktak. Hét óra múlva a tüzet eloltották az árkokból annyi és annyi emberrel a kenyereket kiszedték, némely égett helyeiket késekkel levágták, s azután a vendégek helyére hozták. E kenyereken kívül volt még 300 ökör, bika, juh és bárány, tyúk, galamb és gyorsan sült marhapecsenye. Összesen 3000 juh, 3000 bárány, hatszázezer cipókenyér, száz katlan darapiláf, száz katlan herisze [rizs cukorral és rózsavízzel keverve]. Ebben az országban rizs nem terem, azért rizspiláf nem volt… Ebéd után a muzulmán harcosoknak 300 hordó mézes serbetet adtak.”
A táborba „különféle zamatos gyümölcsök érkeztek, s bőség volt”, ám tudnivaló, hogy a Székely vilajetben nem fog sor kerülni semmiféle vendéghívogató vagy marasztaló etetésre, mert a követségbe ment három aga azzal a hírrel tért vissza onnan, hogy „a lakosság nem engedelmeskedik, a levelet darabokra tépte, s mi is nehezen szabadultunk meg, Kuta [feltételezhetően a mai Tolvajos-tető] nevű székely szorosban pedig egyik hegytől a másikig három nagy táborban húszezer puskást helyeztek el. Erre nagy tanácskozás volt, melyen a király és az összes főemberek is jelen voltak s elhatározták, hogy Szikel vilajetet elpusztítják”. Ekkor gyújtották fel a csíkszeredai Mikó-várat is: „A vár és a város elpusztult. A győzelmes harcosok örvendtek és vígan voltak.” A Székely vilajet, hol „az éggel összekeveredő magas hegyeket az égbenyúló ritka fák ékesítik, hogy aki látja, elméjében megzavarodik” nevezetes ételeit, úgy tűnik, Cselebinek nem sikerült megismernie, de rácsodálkozik a mogyoróra, aminek olyan íze van, mint az általa ismert pisztáciának.
Útjuk során a tűzzel-vassal felprédált falvak templomait olykor megkímélték, nem vallási tiszteletből, hanem azért, hogy a hívők nélkül maradt templomot a hadsereg élelmiszer utánpótlásának érdekében kétszersült-raktárrá alakítsák. Az is megtörtént, hogy Ibrahim pasa hiába nógatta janicsárjait az ellenség üldözésére, mert azok azt mondták: „Éhesek vagyunk, éhesek. Ekkor egy erdőbe mentünk s valamennyi lovunkat legelőre bocsátván, egy kissé pihentünk; ezalatt Allah segítségünkre volt, mert Sami efendi tíz darab sült juhot küldött s egy teljes óráig nyugodtunk azon a helyen. Ötezer kenyeret és ötezer adag lóabrakot és egyebet kiosztottunk. Ezután újra szélgyorsaságú paripáinkra ülvén…”
Kozma Mária
.jpg)
