…kövér magyar ember, vagy még egynél is több. Ez igazán ritka jellemzés a magyarokról azokban az ínséges törökidőkben, amikor Pedro Tafur spanyol nemes a 15. század közepén beutazta Itáliát, Flandriát, Németországot, Lengyelországot, Ausztriát, Magyarországot. Bécsből kelt útra Budára, mint írta: „egy magyarországi városba, mely háromnapi útra esik Bécstől. Ez Magyarország legnagyobb városa, sok kézműves lakja, de nem annyira tiszta, mint a német városok. Lakói kissé elhízottak, ami – mint állítják – gazdagságuk következménye.” Nehéz elhinni, hogy akkortájt akkora tömegben jártak-keltek volna az utcákon kövér emberek, hogy általánosítani lehetett volna. Meg aztán a túlsúlyt sem vették az egészségtelen életmód jelképének, torkosságnak, hanem éppen ellenkezőleg: a módos emberek evés-ivása irigylésre méltó jólétet, gazdagságot mutatott. Úgyhogy Tafur véleményét inkább dicséretnek vehetjük. A régi utazások, követjárások értékes történelmi adatokat közvetítenek: településeket, tájakat írnak le, de nem a ma ismert hivatalosan láttamozott bedekkerek formájában, hanem egyéni élmények alapján – hogy világosabbá tegyem –, nem a harangkészítő mester életrajzát olvashatjuk, hanem a harang hangjának leírását és azt, hogy milyen érzést keltett ez az utazóban. Pl. Tafur Bécsről: „A dóm rendkívül figyelemreméltó. Az orgonák hangereje oly hatalmas, hogy amikor megszólalnak, azt hinné az ember, menten összedől a templom.” A konstantinápolyi magyar követjárások irodalma szinte átláthatatlanul hatalmas: régi magyar diplomáciai emlékek, de a politikai „elemzések” ritkán törekednek általános objektivitásra, hanem igenis részrehajlók, de ezt az illem és emberség határai között teszik a nemegyszer ellenséges idegenségben, a másságra rácsodálkoznak, anélkül, hogy becsmérelnék. Tardy Lajos Régi hírünk a világban (1979) című könyvében összegyűjtött egy csokorra valót az ilyen érdekes feljegyzésekből, amelyek akár néhány sorban is jellemzik a kort, szokásokat villantanak fel. A követjárás ugyancsak veszélyes foglalkozás volt: például Bélay Barnabást Szelim szultán parancsára elviszik az Egyiptom és Perzsia elleni hadjáratba, csak azért, hogy saját szemével lássa, milyen hatalmas és legyőzhetetlen az oszmán birodalom. Bélayt viszont az ellenség felé magyar királynak nevezik – talán ugyanilyen meggondolásból. 1540-ből való Verbőczy István követsége krónikásának, Rubigally Pálnak az emlékirata. Miután elmeséli a szultáni fogadáson a kötelező protokollt, rátér a szultáni díszebédre, amit a tiszteletükre adnak: „Török szokás szerint le kellett dőlnünk a földre, s a megterített kerevetekről bőséges ebédet fogyasztottunk. A turbános törökök fürgén hordták fel a fogásokat, s török szavakkal biztattak bennünket vidámságra. De a poharakat nektár helyett édes szörppel töltötték meg, a törökök ugyanis nem élhetnek borral. Az öröm elkerülte lelkünket, s e folyadéktól nem lettünk vidámabbak. Imádkozom annak boldogságáért, aki édes borral kínál – a békák fürdővizét azonban meghagyom a törököknek. Ezért tartott oly rövid ideig a mi ebédünk – az az ebéd, mely később oly mérhetetlen félelemérzést váltott ki bennünk. Mert amint elhordták az ételeket, a törökök vértől csapzott, gerincoszlopról leszakított fejeket raktak elénk, melyeket kegyetlen kéz rideg kardvasa vágott le, s melyeken még folyt a véres csatak. Követségünk tagjainak haja az égnek állt, s minden ízünket elöntötte a borzadály, még csontjainkat is átjárta a félelem az élettelen, érzékeléstől megfosztott arcok láttán, az irgalmatlan gaztett nyomai piroslottak róluk.” Kedves Olvasóm! A „desszertet” nem kommentálom, beszél az magától. Az alkoholról csak annyit, hogy török földön már az ókorban készítettek szőlőbort, de fogyasztása a középkorra már szigorú vallási tilalom alá esett; ismerték és fogyasztották a kis alkoholtartalmú söröket. Ma Törökország – nem hivatalos – alkoholtartalmú nemzeti itala a raki. Ez ánizsmaggal ízesített törköly- vagy gyümölcspárlat. A legenda szerint Evlia Cselebi török utazó „fedezte fel” 1640 körül. Cselebi neve minden székelyekről szóló történetírásban is szerepel, őt idézik az 1661-es tatárbetöréssel, a Mikó-vár történetével kapcsolatban… Erről legközelebb. Kozma Mária