…törvény. Az „egy” csak a tárcacím kedvéért, mert valójában annyi törvény van, ahány tudomány: fizika, matematika, társadalom; ahány erkölcs, ahány büntetőgyakorlat és így tovább. Vannak szórakoztató, de sok igazságot tartalmazó törvények, mint pl. Murphy törvényei (1952). Ez a törvénykönyv egy szállóigéből született: „Ami elromolhat, az el is romlik.” A szerző, Nick T. Spark a címben Edward Murphy amerikai mérnökre utal, aki 1948–49 között egy légitámaszponton a gyorsulás emberi szervezetre kifejtett hatását vizsgálta, és akkor mondta ezt, amikor a rosszul felszerelt mérőműszerek miatt egy kísérletet elölről kellett kezdeni. Közismert Murphy-törvény, hogy minden, ami jó az életben, az vagy erkölcstelen, vagy törvénytelen, vagy hizlal. Másik cikkely: ha egy társaságban vitatkoznak valamiről, nem mindig lehet tudni, kinek van igaza, de mindig lehet tudni, hogy ki a főnök. A törvény akkor is alkalmazható, ha a társaság a látókörünkben van, de nem halljuk, miről beszélnek, ám a testbeszéd világosan elárulja nekünk az igazságot: tudományos kedvtelésből szempillantás alatt kiválaszthatjuk közülük a fejest, legközelebbi talpnyalóját, ellenlábasát stb. És tovább a főnökről ilyesféle mord igazságok: 1. sz. A főnöknek mindig igaza van… 2. sz. Ha még sincs igaza, életbe lép az 1. sz. törvény. Főnökök gyöngye az Elnök (mellesleg semmit sem ért az általa elnökölt gyűlésből) C. Northcote Parkinson Nagyszabású pénzügyek vagy az érdeklődés nullfoka című kisesszéjéből, szatírájából. Neves közgazdászok a közgazdasági szakirodalom kincset érő olvasmányának nevezik. Első mondata: „Kétféle ember ért a nagyszabású pénzügyekhez: azok, akiknek óriási saját vagyonuk van és azok, akiknek nincsen semmijük.” Parkinson azért jut eszembe, mert neki is van híres törvénykönyve – Parkinson törvénye, vagy az érvényesülés iskolája (1957). Ez a humoros és ironikus eszmefuttatás és aforizmagyűjtemény valójában kemény társadalombírálat, a bürokrácia burjánzásának és a hivatalnokok packázásainak szatírája. A Parkinson-törvények egyik paragrafusa szerint akármely irodában, intézményben, vállalatnál a főnökök osztódással szaporodnak. Az érvényesülés első lépcsője, az osztódás kezdőlépése maga a főnökké válás, azaz alárendeltek szerzése, s ezzel valamilyen főnöki státus megvalósítása. Az alárendeltek majd maguk is így indulnak felfelé a lépcsőn. Kedves Olvasóm! Ha személyesen akarsz meggyőződni erről, nyisd ki egy nagy- vagy nagyobbacska (ami értelemszerűen kisebb a nagynál) vállalkozás honlapját. Rögtön a főoldalon, az elérhetőség-rovatban megtalálod a fej, a helyettes fej és 3-4 fejhelyettes-helyettes telefonszámát. Hívd az elsőt. Bizonyos, hogy a fej nem válaszol, nyilván foglalt, hisz ő a főnökök főnöke. Ha kedved és türelmed van, folytathatod a hívogatást. Ha rád köszönt a szerencse, vagyis valaki szóba áll veled, kaphatsz újabb telefonszámot. Esetleg fokozatosan eljuthatsz így a foglalt fejtől az intéző kézig, de ennek hangja, miután elmagyarázod, hogy mit is akarsz, ezt válaszolja: én ebben nem dönthetek, megkérdezem a főnököt, aki ezzel foglalkozik… és ezzel elindul a folyamat visszafelé – hiszed te! Az irány valójában továbbra is lefelé tart. Kedves Olvasóm! Nekem nagy kitartással nemegyszer sikerült már helyettestől helyettesig, azaz fejtől a dolgozó lábig araszolnom, amikor is a láb egyet nem értése jeléül rúgásra emelte magát, de az is megtörtént, hogy végre-valahára… Megértem: minden rá hárult, mert még egyetlen alárendeltje sem volt. Nyilván a fenti vázlat – Parkinson törvényéből kiindulva, ám személyes tapasztalatból – a legrosszabb változat… de nem ritka is egyben. A helyettesek érdekes történelmi példájáról Tardy Lajos Históriai ínyencségek (1989) könyvében olvastam. Idézem: „Aki [a középkorban] a távoli zarándokhelyek felkeresését túlságosan körülményesnek vagy aránytalanul veszélyesnek érezte, az helyettest küldhetett, aki az ő képviseletében abszolválta a zarándoklatot, és ezzel többé-kevésbé ugyanazokat az érdemeket és jutalmakat szerezhette meg, mintha maga személyében járta volna végig a nehéz utat. Ily módon alakult ki a mások képviseletében utazó hivatásos helyettes zarándokok szervezete, melynek tagjai megfelelő díjazás ellenében vállalták a szent helyek felkeresését. A régi szerzők veretes latin vagy közép-felnémet jelzőkkel illették ezeket az embereket, s e jelzők legenyhébb magyar fordítása nagyjából így hangzik: nehéz fiúk.” Egy Makó nevű vitéz is elindult Szentföldre, de elunta a vándorlást, nem fizetett helyettest sem, hanem megszállt az első városban, jó hangosan hálálkodva Istennek, hogy megérkezett Jeruzsálembe. Hitte? Inkább nagyon ravasz volt. Nevét így ismerjük: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Kozma Mária