borús égbolt
Volt egyszer egy…
…analfabetizmus, írástudatlanság, vagyis hogy egy felnőtt ember nagyon rosszul, vagy egyáltalán nem tud írni-olvasni. A köznyelv ma tágabb értelemben is használja: analfabéta, aki nem tud legalább egy idegen nyelven megszólalni, nem tud számítógépet kezelni, vagy nincs autóvezetési jogosítványa, s hasonlók. Ez a „jellemzés” abból adódik, hogy a köztudatban ma már általános tevékenységnek-tudásnak számít mindez, ami hozzátartozik a mindennapjainkhoz, nélkülük maga az „analfabéta” is fogyatékosságnak él(het)i meg a nem tudását. A tudomány az utóbbi kategóriát illiterátusnak nevezi. Olvasom, hogy az ókorban a legírástudóbb nép a föníciai volt, közöttük gyakorlatilag nem léteztek analfabéták. Még ha el is hiszem ezt, akkor is felvetődik bennem a kérdés, hogy végül is milyen hasznát vették az írás-olvasásnak az úgynevezett széles néptömegek: nem voltak használati utasítások a hajsamponon, írásbeli felszólítások lomtalanításra, regények a szabad idő és unalom elütésére?! Ellenben ma az írástudó társadalomban az analfabetizmusnak valóban súlyos, a megélhetést befolyásoló következményei vannak, tényleg egyféle fogyatékosság a mindennapokban: el kell olvasni az autóbusz menetrendjét, használati utasításokat, az üzlet nyitvatartási idejét, mindenféle eligazítást utcán, üzletben, hivatalban – az egyetemes piktogramok azért sokat segítenek –, alá kell írni hivatalos okmányokat stb. Az írni nem tudók számára ma is érvényben van a + + + aláírás, csak éppen két tanú kell, aki igazolja a hitelességét. Valahogy meg lehet élni írás-olvasás nélkül is…
Úgy tűnik, a világ egészére kiterjedő írástudás még ma is ábránd: az UNESCO adatai szerint kb. 800 millió a felnőtt analfabéta, vagyis minden öt emberből egy.
Az emberiség nagy gondolkodói már a 20. század elején rádöbbentek arra, hogy az írástudatlanság felszámolása, ami akkor világszerte egyik legfontosabb társadalmi cél volt, sajnos, nem azonos egyben a kultúra általános elterjedésével, persze mindenképp első lépés, de igencsak messze van attól, amit művelődésnek, kultúrának nevezünk. Johan Huizinga, híres holland művelődéstörténész egy előadásában 1935-ben (!) arról beszélt, hogy a világ „elmúlás-hangulata” az európai kultúra krízisét is jelenti. Ebből az előadásából keletkezett A holnap árnyékában című műve. Ő „klinikai szemlélődés”-nek nevezte munkáját, amelyben, szándéka szerint, Európa „kulturális bajainak a diagnózisát” állította fel a „barbárság felé vezető úton”. Íme, egy rövid idézet:
„A barbárság együtt járhat magas technikai tökéletességgel, s éppen úgy együtt járhat az általánosan elterjedt oktatással. A kultúra fokát az analfabétizmus visszafejlődéséből leolvasni, túlhaladott idő naivitása. Az iskolai tudás bizonyos mennyisége még semmiképp sem biztosítja a kultúra birtoklását. Ha korunk általános szellemi beállítottságát nézzük, akkor talán nem nevezhető túlzott pesszimizmusnak, ha azt hisszük, hogy olyan erős kifejezéseket kell alkalmaznunk, mint amilyenek itt következnek. Őrület és tévfogalmak burjánoznak mindenütt. Úgy látszik, hogy az emberek soha, még szónak vagy jelszónak nem voltak annyira rabszolgái, mint ma. S e szavakkal egymást ölik. Gyilkos szavak a szó legszorosabb értelmében. A világ telítve van gyűlölettel és félreértéssel. A kor nagy istenei: Mechanizmus és Organizáció, életet és halált hoztak. Egyetemlegessé tették az egész világot. Mindenhol kapcsolatokat teremtettek. Megteremtették az együttműködésnek és az erőnek a koncentrációját, a közös megértésnek lehetőségét. Egyidejűleg azonban magukkal hozták a szellem lebilincselését, torlódását és megmerevedését azokban az eszközökben, melyeket adtak. Az embert az egyeditől a tömegeshez utalták, s az emberek belátták ezt. Még mielőtt azonban benne a jót észrevették vagy megértették volna, félrevezetett belátásukban csupán mindazt a gonoszat tudták megvalósítani, melyet minden kollektivizmus magában rejt: a legszemélyibb mélységek tagadását, a szellem rabszolgaságát.” Szavai világítótoronyként magasodnak fölénk azóta is…
Kozma Mária
.jpg)
