…Házi Királyné a 19. század elején. Bátorság, hogy valaki önmagát könyvszerzőként így nevezze, ha ne lett légyen ez álnév. Meg aztán a szerzőség sem saját tulajdon: egy német nyelvű munka átdolgozása. Elképzelhető az is, hogy egy férfiú vette fel az uralkodói palástot, hogy epés gúnnyal kifigurázza a nőket. Viszont az is igaz, hogy a könyvecske ellenlábasa „az asszony nem ember” típusú irományoknak. Ez utóbbiak közül egyik legnépszerűbb volt a Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek (1783) című. „Az asszonyban az állatok minden tulajdonságai feltaláltatnak – bizonykodik a névtelen szerző – kevély, mint a páva, fösvény, mint a farkas, csalárd, mint a róka, mérges, mint a kígyó…” A szerző vitapartnerei a Serfőzőné, Doktorné így vágnak vissza: „Hiszen az asszonyt az ember oldala csontjából teremtette az Isten.” A goromba férfiválasz erre: „Ugyan! A madárcsalogató síp lúdcsontból való, a fésű ökörszarvából. Azért még a madárcsalogató síp nem lúd és a fésű nem ökör.” Következésképpen az asszony nem ember. Ilyenformán folyik a szópárbaj, a ponyvafüzet-csatározás. Hogy a támadás a női nem ellen otromba gúny, vagy csak tréfa – nehéz eldönteni. A védelemmel is így áll a dolog, ez utóbbiban sincs sok köszönet. Nagyváradon 1810-ben jelent meg az Asszony Törvény, amint fennen hirdeti a címlapon „a falusi köznép erkölcsének pallérozására”. Ebben a törvény emberei beszélő nevű asszonyok: főbíró Széles Panda, esküdtek Durcás Pila, Tütükés Manca, Sátán Évi, Nyelves Örzse, Fecske-locska Kisó, Házaló Juci stb. Egy hajadon leányocska törvényre adja az apját, akire így panaszkodik: „Vasárnap a többi jányok hittak cicázni, de Apám Uram akkor sem eresztett, mert azt mondta: tán nem ülhetek itthon a seggemen, s nem lelek könyvet, hogy olvasnám, ha amazoknak is jó volna az apjok vagy az anyjok, az Istent félnék, biz ők sem bocsátanák a jányokat a legények közé hinnyogni.” (Kedves Olvasóm! Leírtam ezt az idézetet, de elképzelhetőnek tartom, hogy a szerkesztők, tekintettel a finom lelkű olvasókra, az s-sel kezdődő szót kipontozzák, pedig a h-val kezdődőt kellene – nem a hogyra gondolok –, az utóbbi ugyanis az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerint szeretkezést jelent egészen szókimondó módon. Pogány Péter a ponyvairodalomról szóló irodalom- és könyvtörténeti monográfiájában hangsúlyozza, hogy ezeket a „népnyelvi remekléseket” később már csak kipontozva lehetett kiadni. Ne feledjük, hogy a szavak ártatlanok, sőt közömbösek ebben, csak a beszédhelyzetből következő gondolat tölti meg őket szeméremsértéssel.) Térjek vissza a Házi Királynéhoz, akinek Papucskormány című könyve 1830-ban jelent meg: „Allapos útmutatás, mint kelljen a leányoknak és asszonyoknak a papucs hatalma gyakorlására jutni s a házi kormánypálcát állandólag és illendőleg viselni.” A hasznos tanácsokat nem sorolom fel, részben helyszűke miatt, de azért sem, mert nem akarok a másra hárított javallatok hibájába esni. Ennek azonban nem tudok ellenállni: „Minden fegyverek közt a testnek szépségei a leghatalmasabbak, mert a férfiú igen testi teremtmény, és száz közül kilencvenkilenc esetben egy szép test nagyobb benyomatot fog tenni reá, mint a legmíveltebb elme.” Aztán itt van az örök érvényű „gyengéd kacérkodás, amivel magunkhoz édesgetjük a férfiút, s amikor azt hiszi, hogy célját elérte, hidegen visszataszítjuk; ez őt új támadásra ösztönzi és így velünk és önmagával szünetlen harcol, ami fenntartja a nő uralmát”. A küzdelem egyenlőtlen, a harc mindig a nő javára dől el – véli Házi Királyné –, mert a férfiak fegyverei szánalmasak: testi erő, deli test, hirtelen harag, a tudományok ismerete s hasonló csekélységek. Karinthy Frigyesnek mondta egyszer egy nőismerőse (talán felháborodott, mert az íróra nem hatottak a női praktikák): Uram, Ön nem ismeri a női nemet. Mire az író válasza: Igaza van. Én csak a női igent ismerem. Kozma Mária