…szüfrazsett-mozgalom. Könyvtárnyi irodalma van. A 20. század történelmének megkerülhetetlen politikai irányzata, még akkor is, ha sokáig – sajnos, sokszor még ma is – leegyszerűsítve, olykor meg is mosolyogva csak feminista mozgalomként emlegették, ám akkor is az igazsághoz híven hozzá kellett tenniük, hogy a nők egyenjogúságáért, szavazati jogáért harcoltak, szervezetten a Nők Társadalmi és Politikai Szövetségével, amit Emmeline Pankhurst alapított 1903-ban. Az európai nők lassan-lassan szavazati jogot kaptak, na persze nem egyik napról a másikra. Finn Nagyhercegség: 1907, Anglia és Magyarország: 1918, Franciaország: 1944, Olaszország: 1946 és az európai államok közül utolsóként Svájc: 1971. Férfi szemszögből (nem akarom azt írni, hogy férfisovinizmusból!) a szüfrazsettekkel rengeteget gúnyolódtak, volt is amiért: kezdeti gyülekező helyeik a londoni vegetáriánus vendéglők voltak – az 1900-as évek elején Londonban 18 volt ilyen, és szinte kizárólag nők látogatták: persze „unatkozó” és jómódú nők, ahol terefere közben egymást a férfiak ellen hangolták. Így vagy úgy, de benne vannak a vegetarianizmus mint életmód és világszemlélet történetében, s ezzel összefüggésben még a mai állatvédő egyesületek is gyakran hivatkoznak rájuk. Közülük kerülnek ki az első világháború idején Angliában és Franciaországban az első női rendőrök is… a férfiak ezért sem a nőket dicsérik, hanem a háborút hibáztatják. A szüfrazsettek „bevonultak” a sajtó történetébe is. A fotósok és újságírók jelen voltak a letartóztatásuknál, a börtönkapukban várták őket, amikor kiszabadultak, de róluk készültek a „sikeres” karikatúrák is, amiken ma még mosolyogni sem igen tudunk: a férfi mosogat, ruhát mos, gyermeket ringat – mindez emelte az újságok példányszámát –, de végül is ugyanezek az újságok ébresztgették a társadalom lelkiismeretét is, amikor leírták a bebörtönzött nők szenvedéseit. A letartóztatott nők éhségsztrájkjai 1909-ben kezdődtek. A kormányzat a kényszertáplálással próbálta visszaszorítani a börtönökön belüli engedetlenséget. Ennek során az orvosok egy vastag cső segítségével az orron vagy a szájon, vagy más testnyíláson brutális erőszakkal juttatták a szervezetbe a kenyér, tej és brandy keverékéből álló pépet. A szüfrazsett propaganda a nőket különösen megalázó, kegyetlen, életveszélyes eljárásról beszélt, tegyük hozzá, nem alaptalanul. Kitty Marion, aki 232 alkalommal esett át ilyen tortúrán, beleőrült – és ez nem volt egyedi eset. A felháborodás hatalmas volt, és nemcsak a szüfrazsettek körében. A börtönorvosok a vita középpontjába kerültek, presztízsüket veszítették, sőt halálos fenyegetéseket is kaptak. Mindenesetre a szüfrazsettek megkönnyítették, illetve kihívták maguk ellen a férfigúnyolódást, de a hivatalos megtorlásokat is azzal, hogy néhány év alatt több mint száz bombamerényletből és gyújtogatásból vették ki a részüket, és így hamar kétes hírnévre tettek szert. A Szövetség azt állította, hogy ez a fajta zavargás a nők tömeges elégedetlenségéből adódik, és nem ők szervezik azt. A tények azonban mást mutattak: a merénylők jól szervezett, fizetett aktivisták voltak. Mint az akkori belügyminiszter megállapította „ez a mozgalom csak a vagyonos nők hozzájárulásával lehet életképes”. Voltak azonban önkéntesek is, akik nem pénzért, hanem meggyőződésből követték el tetteiket. 1914-ben Mary Richardson szüfrazsett húsbárdjával többször is belevágott Velázquez Vénusz tükörrel című festményébe. Ezzel tiltakozott Emmeline Pankhurst letartóztatása ellen. 1952-ben egy interjúban elmondta, haragudott, hogy a férfilátogatók egész nap tátott szájjal bámulták a festményt. Egy mítoszt, egy illúziót akart megsemmisíteni, mert az igazi, nagyszerű nő nem olyan, mint Vénusz, akit a férfiak csodálnak, hanem olyan, mint amilyen Emmeline, akit börtönbe zártak. Kozma Mária