borús égbolt
Volt egyszer egy…
… kisdedóvó. Magyar nyelvterületen az elsőt 1828-ban nyitotta meg Brunszvik Teréz a budai Krisztinavárosban. Bízott abban, hogy „szerencsés vitel után több ilyenféle oskolák is fognak helyeztetni”. A foglalkozások az első időben német nyelven folytak. Bezerédy Amália (1804–1837) nevéhez kötődik az első magyar, falusi kisdedóvó létrehozása. 1836-ban a Tolna megyei Hidjapusztán alapította uradalmi cselédek gyermekei számára. Kislánya, Flóri együtt járt ebbe az óvodába a szegények gyermekeivel. Egy tanító és egy „segédnő” – dajka – foglalkozott itt a 40–60 főnyi gyermekcsoporttal. 1839-ben jelent meg (1840-es évszámmal) Bezerédy Amália főműve, a Flóri könyve tanulságos olvasmányokkal, versekkel és sok illusztrációval. Ez a kötet a magyar gyermekirodalom első jelentős darabja. Halála után, munkáinak nagy részét a férje rendezte sajtó alá.
A svájci pedagógus Pestalozzi és az angol Wilderspin voltak a példaképei. Pestalozzi, a neveléstörténet egyik legnagyobb alakja. A szegény gyermekek nevelése és a népnevelés ügyében foglalt állást, nemcsak írásaiban, hanem az életben is. Árvaházat alapított, ahol egyetlen gazdaasszony segítségével 80 nélkülöző, züllésnek indult és beteg gyermek gondozását látta el egymaga. Féléves, hihetetlenül áldozatos munka után ezt a vállalkozását fel kellett adnia. Ekkor, 53 éves korában született az elhatározása, hogy iskolamester lesz, és e mellett a törekvés mellett élete végéig kitartott. 1799-ben tanítani kezdett Burgdorfban, a következő évben azután néhány munkatársával a város kastélyában saját intézetet nyitott. 1801-ben jelent meg legfontosabb pedagógiai munkája, amelynek a kiadó a Hogyan tanítja Gertrúd gyermekeit? címet adta. Később Ifertenben folytatta működését, ekkor már jómódú gyermekek nevelését vállalva. A könyv és a Pestalozzi által vezetett intézet híre hamarosan Svájc határain túl is elterjedt. Az intézet világhírűvé lett. Virágkorában 20 tanítója és 150 növendéke volt. Svájcon kívül számos európai országból, Amerikából és még Dél-Afrikából is felkeresték a modern pedagógia iránt érdeklődők. Magyarországról, többek között, a Brunszvik nővérek és Esterházy Miklós herceg. Wilderspin angol pedagógus nevezetes könyve a Gyermeknevelés című. Kossuth Lajos fordította magyarra, amikor 1837–1840 között börtönben volt. A könyvhöz írt előszavában honfitársai figyelmébe ajánlja a hazai óvodák ügyét: „A ki ember a szó nemesebb értelmében, a ki hazafi, óh, azt kérjük, méltassa figyelmére e piperétlen lapok egyszerű szavait.” A hidjapusztai kisdedóvó és iskola működési szabályzatát – Pestalozzi és Wilderspin nyomán – Bezerédy Amália dolgozta ki. Olvasást, írást, számtant, természetismeretet, földrajzot, magyar történelmet, éneket, egészségtant, illemtant és bibliaismeretet tanultak. Dolgozni is nevelték őket: apró munkákat bíztak rájuk a család selyemfonodájában, kis zöldségeskertet is műveltek. Ezek a nevelési elvek ma is időtállók.
Gondtalan gyerekkor és felhőtlen fiatalság – minden szülő ezt kívánja a gyerekének. A kérdés csak az, hogy mikor, hogyan, milyen útravalóval kezdődjön az a felnőttkor, ami testi, lelki, szellemi hármasnak a harmonikus egysége. Hol kell ma ezt tanulni, példaképeket megismerni: óvodában, iskolában, családban? Nyilván mindenütt kellene, ám a család is sokszor csak egy zilált, alkalmi „összeállás”. Erről jut eszembe Karinthy Frigyes híres csipkelődése második házasságában: „A maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket.” Meg aztán a felnőtt lét mintha nem is férne bele a mai fiatalságkultuszba, ami minden társadalmi rétegre és életkorra kinyújtja csápjait. Nemrég egy folyóiratban elemzést olvastam arról, hogy a hatékony menedzser átlagéletkora szerint 25 éves, 30-35 éves koráig „elhasználódik” és kiöregszik, utána már kiütik őt a nyeregből vagy a fiatalabbak, vagy a foglalkozási ártalom, a stressz és a kiégési szindróma. Megjegyzem, ha valakinek hivatása egy foglalkozás, ez utóbbi ritkán következik be harmincvalahány évesen. Kíváncsi lettem volna, vajon hány éves a cikk szerzője, de gondolom, szeret bújócskázni, mert aláírás helyett csak monogramot találtam. Az is tömeges jelenség, hogy rengeteg 25-30 vagy még idősebb éretlen felnőtt a szüleinél lakik, eltartatja magát, hisz a gyerekük, esetleg van elég diplomája, de nincs elég kedve dolgozni, vagy teszi ezt önző kényelemből. Őket a szociológia fészeklakó néven emlegeti. Viselkedésük gyermeteg, tulajdonképpen félnek a felelősségektől. Talán önző felelősséghárítás az oka ellentétük, a családról teljesen leszakadt szinglik életmódjának is, de ők legalább önállók. Házasságra csak testileg alkalmas felnőttek gyermekeit nemegyszer a nagyszülők nevelik, vagy fizetett alkalmazottak, ismét mások, mint valami szabadulóművészek, maguk hordják-viszik folyamatos, zsúfolt programban különórákra, foglalkozásokra a nyűgként hányódó óvodást, kisiskolást, mert alapjában nem is tudnak mit kezdeni vele. Ha nem is fogadjuk el, de azért eltöprenghetünk egy pillanatra Thorwald Dethlefsen kortárs német pszichológus iróniáján: „Világunk rendkívül fejlett játékokkal ellátott óvodává változott.” Ám megfelelő lámpással világunkban is megtaláljuk az igazi felnőtteket. Ők a „kisdedóvók” – magyarán: a társadalom valódi oszlopai. És képzeld el, kedves olvasóm, életük részének tekintik, hogy fiatalabbak, mint a szüleik, de idősebbek, mint a gyerekeik.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
