borús égbolt
Volt egyszer egy…
…hegedű, amin az őrült Néró császár játszott, miközben az általa felgyújtott Róma égésében gyönyörködött. Ez egyike azoknak a tévhiteknek, amelyek beépültek az emberiség kultúrtörténetébe, és makacsul továbbélnek a történeti magyarázatok ellenére. A hiedelemmel ellentétben nem Néró gyújtotta fel a várost, az időben nem is tartózkodott ott, csak a hírekre tért vissza Rómába, és megszervezte az oltást és a lakosság mentését. A korabeli történetírók közül Suetonius (tizenkét római császár életrajzát írta meg személyes élményei, kortársak leírásai és családi szájhagyományok alapján) egyértelműen Nérót tette felelőssé a tűzvészért, aminek már Tacitus sem adott hitelt. A császár semmiképpen nem hegedülhetett, esetleg lantot pengethetett, azt ismerték a régi görögök és a rómaiak is. Néró nem hegedülhetett, mondják a művelődéstörténészek, mert ezt a hangszert csak 1500 évvel később találták fel. Igaz azonban, hogy kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj volt az első húros hangszerek egyike, amellyel a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangokat csaltak elő. Néhány századdal közelebbi ős a 10. századi közel-keleti rebáb nevű hangszer. A történészek általában megegyeznek abban, hogy az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici család részére. A későbbi Európában a hegedű nagy népszerűségnek örvendett, sok országban népi hangszerré vált, többek közt magyar, német, osztrák, szláv, ír népzenét is játszanak rajta. A 17. századból a hegedűkészítés nagymestere az olasz Antonio Stradivari, akinek neve minden általános műveltségű ember számára ismeretes. Neve latinosan Stradivarius, egyben az általa készített hegedűket is így nevezik. Újabb és újabb kutatásokkal keresik és magyarázzák a Stradivari-hangszerek remek színvonalának okát. Egyik okfejtés szerint az 1400 körül létrejött hideg időszak, az úgynevezett kis jégkorszak az egészséges fákban szabályos, arányos évgyűrűk kialakulását eredményezte. Stradivari személyesen utazott el Trentinóba, hogy a hegedűi számára leginkább megfelelő fenyőfákat kiválassza. A vidék ma is egyik termőhelye a világ legjobb, húros hangszerek készítésére alkalmas fáinak. 2006-ban került nyilvánosságra német hegedűkészítő mesterek azon megállapítása, hogy a cremonai műhelyek titkos pácreceptjében bizonyos gombák is szerepeltek. 2014-ben röppent fel a hír, hogy Nagyvári József megfejtette a Stradivari-hegedűk titkát: ez a bórsav, mellyel a cremonai műhelyben a hangszerek faanyagát kezelték. Könyvtárnyi anyag született e témában.
Legújabb kutatások szerint Stradivari hegedűinek hangzása nem olyan összetéveszthetetlen és egyedi, mint ahogyan ez a köztudatban él. Egy vaktesztben a gyakorlott hegedűművészek sem tudták megkülönböztetni a régi hangszereket az új hegedűktől. A kísérletben 21 neves hegedűművészt kértek arra, hogy felváltva játsszanak hat kiváló hegedűn: két Stradivarius, egy Guarneri, valamint három mai. A teszt során sem a zenészek, sem az értékelést végző megfigyelők nem tudták, hogy éppen melyik hangszer szólal meg. Végül azt kérdezték a zenészektől, hogy legszívesebben melyiket választanák, valamint hogy a hegedűket hogyan rangsorolnák különböző kritériumok – játszhatóság, hangszínek terjedelme, érzékelhető „kisugárzás” – alapján. Többségük az újabb hegedűket tartotta jobbnak, az egyik Stradivarius, látatlanban és meglepő módon, mindenkitől a legrosszabb értékelést kapta. Ez arra is jó példa, hogyan befolyásolják előítéleteink, elfogultságaink a valóságos értékeket, milyen hatást gyakorol „a személynév” a dolgokra. És ez nemcsak művészi alkotásokra, hanem minden tárgyra kiterjeszthető, sajnos divattá vált, hogy valamilyen kultusz jegyében egy-egy árverésen csillagokig srófolják az árát például valamelyik filmcsillag vagy sportsztár önmagában érdektelen személyes holmiinak, használati tárgyainak. Nyilván a tárgy ilyenkor érzelmi ragaszkodással telítődik. Dívák szokása, hogy jótékonysági rendezvényeken elárverezik ruhadarabjaikat. Epés megjegyzésem: ez egyféle, márkajeggyel ellátott, szelektív szemétgyűjtés? Úgyhogy legyen inkább egy festmény, régi könyv, kézírás, hegedű, mindaz, ami saját értékkel bír. 2006-ban szakértő tudósok nagy hűhóval hitelesítették Wallace Hartley hegedűjét, mert akkori tulajdonosa el akarta adni. Megállapították, hogy Hartley ezen a hangszeren játszott a végzetes éjjelen, amikor a Titanic nevű hajó 1912-ben legelső útján Amerika felé elsüllyedt. A másfél ezer halott között volt a hegedűs is, aki zenekarával az utolsó pillanatig a helyén maradt, és muzsikával próbálta megnyugtatni a pánikba esett utasokat. Végül, egy túlélő szemtanú szerint, a hegedűt egy bőrtáskába tette. A zenész menyasszonya a naplójában feljegyezte, hogy még az évben a hegedűt megtalálták a vízben, és eljuttatták hozzá. A hitelesítés legfőbb nehézségét jelentette megmagyarázni, hogyan maradt a hegedű sértetlenül ép a sós vízben.
Szerény, hegedűs helytörténeti adalék: az 1980-as évek végén a Hargita Megyei Nemzeti Kincsvédő Bizottság egy feljelentő levél nyomán, ami szerint valaki Stradivariust rejteget, nagy csinnadrattával kiszállt a helyszínre, ahol megvizsgálták a megszeppent tulajdonos hangszerét, és szerencséjére meg is találták rajta a csehszlovákiai márkajegyet.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
