borús égbolt
Volt egyszer egy…
…erényes viselkedés. Az utóbbi évszázadban a jelentése beszűkült, gondoljunk csak arra, köznapi beszélgetéseinkben egyáltalán nem használjuk, hogy jellemezzünk vele valakit, esetleg az erénycsősz kifejezés bukkan fel választékos, de enyhén megvető szóösszetételben. Erénycsősz az, aki kéretlenül vigyáz, úgy tesz, mintha vigyázna a „romlatlan” erkölcsökre, vagy úgy nagy általánosságban leginkább a nők erényes viselkedésére, a fiúknak, férfiaknak még ő is többet megenged. Ma már, legalábbis tájainkon, ez a „foglalkozási ág” elavult, az irigyelt celebek mellett nem erénycsőszök, hanem reklám-szakemberek és lesifotósok nyüzsögnek. Kedves Olvasóm! Képzeld el, mennyire nevetségessé válnál és tennéd zavaróan nevetségessé szóban forgó ismerősödet is, akit például egy lazán pletykálkodó társaságban úgy jellemeznél, hogy erényes. Na persze, az erény mint tulajdonságok összefoglalója tágabb fogalom mind az életre szóló, mind az alkalmi párválasztásnál. Beletartozik a jóság, szeretet, becsületesség, tisztesség, igazságérzet, tisztelet, hivatástudat. Ha ezek emlegetése mégis-mégis nagy ritkán az élet színpadára kerül (megemlékezéseken, halotti búcsúztatókon kötelező), izgalmakra vágyó embertársaink unottan szemlélik, nem elég látványosak ahhoz, hogy felkeltsék a nagy általános érdeklődést. Pedig nincs olyan ember, akinek élete során, ha csak hébe-hóba is, ne lenne szüksége ilyen erényes emberek közelségére, segítségére. Ennek ellenére az erényes emberek csak sub rosa (latin, jelentése titokban, nem nyilvánosan, bizalmasan) válnak példaképpé, őket legtöbbször még azok is rejtegetik, vagy éppen el is felejtik, akik jól tudják, hogy példájukra indultak el azon az úton, ahol éppen járnak, és ha netán sikereikről kérdezik őket, nem nagyon emlegetik, esetleg csak mellékesen hozzák szóba elődjüket, aki talán ösvényt taposott ahhoz, hogy ott most az illető autópályát építsen.
Jól tudom, hogy minden egyes emberrel elölről kezdődik az élet, hiszen már a magzati fejlődésben is egy egész faj túlélése van kódolva. Azt is tudom, hogy erény is lehet az a büszkeség, amit az érez, aki már elért valamit, megvalósította például egy szellemi vagy anyagi jómódhoz kötődő álmát, az anyagit mindig könnyebb észrevennie a környezetének, mondjuk, nagyobb házat épített, mint a szomszédé, virágzó magánvállalkozást működtet, egy szó mint száz: a sikeres emberek közé tartozik. Hogy hogyan érte el mindezt? Legfontosabb kulcsszó lett az „önerőből” – ez manapság egyike a sikeres emberek leggyakrabban használt dicsekvésének. Hallgatod, hallgatod, szinte minden arra utal a szavaiban, hogy vele, egyedül vele kezdődött minden. Mintha Ady Endre dacos, szomorú keserűsége silányodna kérkedéssé: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. / Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség… // De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. // Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének…”
Így van ez, Kedves Olvasóm. Ha körülnézel a világban, ezt látod. Pontosabban: ezt is! Nem akarok az erények csősze lenni, nem is jutnék vele sehová, de azért olykor felteszem a kérdést magamban, most meg e nyílt térben… Jut eszembe: a 20. század eleji újságoknak volt egy Nyílt Tér nevű rovata, ahol olyan olvasói leveleket közöltek, amelyeknek tartalmáért a szerkesztőség semmilyen felelősséget nem vállalt, itt aztán jól megmondták az emberek egymásnak és egymásról a véleményüket, és persze dicsérték a saját erényeiket. Ez a fajta szabad véleménymondás ma fejed búbjáig beboríthat online, ha hagyod magad, s ha kíváncsi vagy rá. De hát most nem annyira a nyílt tér a fontos, hanem a kérdés, amit nagyon sokszor felteszünk, legalább önmagunknak, és igyekszünk rá választ is találni. Vajon a sikert hozó, majd ezért önimádó önerő miből is született, mert ehhez sohasem elég csak az akarat, a kezdőtőke sem, és ki lehetett, volt-e példaképe a csakis önmagára büszke utódnak?!
„A templomban az erényt magasztalják, a közéletben a sikert” – mondotta Kemény Zsigmond, a magyar irodalom 19. századi klasszikusa. Szerencsénkre mindig vannak olyan emberek, akiknek számára a templom nemcsak épület, odamenni heti penzum, hanem az élet egésze, így ők mindig templomban vannak (az istennek tetsző munka a legszebb imádság – tartja a népi bölcsesség), ám biztosan ijedten hallgatnák személyükről a „szószéki magasztalást” – nem is értenék. Az ő életük a sub rosa csodája… az is lehet, hogy valamennyien ezért születünk a világra.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
