borús égbolt
Volt egyszer egy…
…retorika, azaz szónoklattan. A régi görög retorika kialakulásában és fejlődésében fontos szerepe volt a személyes peres ügyeknek, valamint a népgyűléseknek. A bíró előtt ugyanis mindenki maga látta el a védő vagy a vádló szerepét, ezért az érintetteknek érdeke volt, hogy megfelelő beszédet tudjanak tartani, amellyel megnyerik az ügyet. Aki nem tudott összefüggő nyilvános szónoklatot kiötölni, hivatásos beszédírót fizetett (az ügyvédek elődje?), így aztán nem ötölt-hatolt, hanem kerekdeden fogalmazott. A népgyűléseken bárki szabadon felszólalhatott, hogy elmondja a véleményét. Arisztotelész szerint „a retorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségét”. A latin retorika legismertebb alakja Cicero, műveinek egyes formai és tartalmi részei a mai napig érvényesek. A politikai szónoklat igazi pompájához olyan államforma szükséges, amelyben a gondolatok szabadon és nyilvánosan kimondhatók, és persze érdeklődő közönség hozzá. A középkori szónoki tudomány csaknem kizárólag egyházi retorika lett. A papok és szerzetesek jól ismerték az antik műveket, s tudásukat az egyház szolgálatába állították. A magyar történelemben Kölcsey Ferenc emelte irodalmi s művészi rangra a parlamenti szónoklatot. E téren a magyar nyelv ügyében tartott beszédével tűnt ki először, és további jeles beszédeivel hamarosan országos hírűvé vált. Tőle tanulták a célratörő előadásmódot és nyelvezetet a 19. század kiváló magyar politikai szónokai, mint Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és mások.
Az ünnepélyes ékesszólást, szónoki hangnemet és modort természetesen ma is felhasználják a nyilvánosságban. Ez nemcsak a beszélő személyes szándéka, hanem a hallgatóság igénye is, hozzátartozik az ünnepi légkörhöz. Más kérdés, hogy éppen a szónok ügyetlensége, nagyotmondása vagy hazugságai miatt az emelkedettségből dagályos frázishalmaz kerekedik. Eléggé köztudott, hogy korunk cinizmusa már olyan szakembereket is felhasznál a beszédek megírásánál, akik jól ismerik a tömeglélektant és a viselkedéstudományt. Így például egy választási kampánybeszéd alkalmával ügyes fogásnak tartják, hogy a beszédbe az érzelmekre irányuló pátosz mellett jól elhelyezett, előre kimódolt elszólásokat, mókás szótévesztéseket iktassanak be, ezzel igazolják a spontaneitást, ami nyilván rokonszenvet erősít a hallgatókban, merthogy „emberibbé” teszi a pódiumra állított prófétát. Ez ma már megengedett manipulációnak számít a siker érdekében.
Na, de kevesen vannak közöttünk ünnepi szónokok, merthogy kevesebb az ünnepi beszéd, mint a mindennapi társalgás. Volt idő, amikor iskolában oktatták a nebulókat az illedelmes csevegés művészetére: a köszönést és megszólítást követő hogylét iránti érdeklődéstől kezdve még arra is, hogy esetenként mennyi ideig vehető igénybe a megszólított figyelme. Azt is hihetnénk, hogy a köznapi tereferéhez elég a nyelvismeret, de igazi sava-borsa az udvariasság, tapintat, kedvesség. A családtagok, barátok, közeli ismerősök beszélgetései sokszor rövidek, célratörők és sallangmentesek, kevés szóból értik egymást, na persze ez a „kevés” is kimondottan érzelmi töltetű, könnyen kódolható a szavak mögötti szférákban, és dekódolható a hanghordozásból, türelmes vagy éppen türelmetlen testbeszédű hallgatásból stb. Egy kicsit nehezebb egy alkalmilag összeverődött társaságban helytállni. A társasági illedelmes viselkedés írott és íratlan szabályai közé tartozik, hogy miről beszélgessen az ember távoli vagy alkalmi ismerőseivel, azaz inkább az, hogy mit ne hozzon szóba. Nem szokás például megkérdezni valakit, hogy mennyi a havi jövedelme, jár-e templomba, kivel csalta meg a házastársát, pofozza-e a gyerekeit, de mivel az alapvető illemszabályok a tapintatról szólnak, valójában mindenki maga dönti el, hogy mit mond másoknak, mit kérdez másoktól. Nem tabu, de nyilván az illendő „nem”-ek közé tartozik, hogy a mondatok ne mindig kezdődjenek „én”-nel – én ismerem…, én tudom…, én kaptam díjat…, engem hívnak, ha… és a többi –, különben a beszélő könnyen arra ébredhet (ha egyáltalán van ébresztő neki!), hogy hallgatóság nélkül maradt. Az ilyen ember számára nincsenek a saját személyétől független beszédtémák. Mondjuk, valaki udvariasan el akarja téríteni az „én”-jétől, és megemlít egy könyvet, amit olvasott, az énező máris közbeszól: én nem olvastam a könyvet, de az írókról tudok egyet-mást, az én véleményem az írókról… A társas együttlét sokszor igencsak nagy megpróbáltatásnak teszi ki a jól nevelt ember türelmét, később még töprenghet is azon, miért nem mondta el nyílt őszinteséggel a véleményét udvarias bólogatás helyett. Kedves Olvasóm! Gondolj bele: a mai társasági énező és a mai ünnepi szónok nagy általánosságban nem is áll messze egymástól. A szónok is „én”-nel kezdi a beszédeit, csak éppen álszerényen azt mondja, hogy „mi” –, ami nyilván az úgynevezett fejedelmi többes szám és amit persze úgy kell érteni, hogy én és a politikai pártom, én és a nép hisszük, hogy... És végezetül egy saját énezés: én azt hiszem, hogy mindezt te is tudod, Kedves Olvasóm.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
