borús égbolt
Volt egyszer egy…
…magányos harcos. Kifejezett testi-lelki vértezetében ma leginkább az olyan krimikben ismerhetjük fel, amelyekben a cselekmény fővonalát egy bosszúhadjárattal vagy veszélyes nyomkövetéssel megvalósuló igazságkeresés adja. Az ennél szelídebb kalandfilmekben a magányos harcos egyértelműen rokonszenvet kelt, miközben szembeszáll az egész világgal azért, hogy megmentse az egész világot. Gyakran nem is magányos, mert szó szerint önfeláldozó segítői vannak, ők – a katonai kifejezésekből kölcsönzött – járulékos veszteség, arra valók, hogy hangsúlyozzák a nemes célt: az emberiség megmentése, a jogos családi kincsek visszaszerzése, egy igaz szerelem kibontakozása, ilyesmik. E filmek célközönsége a kikapcsolódni vágyók, az unatkozó semmittevők és ez elszürkült életű nyugdíjasok. Lépjünk ki filmnézés közben a mese vonzásköréből! Máris elképedve, sőt akár szánalommal tekinthetünk a harcos magányára, aki eszelős módon egyedül indul legyőzni egy egész bűnbandát, ha van egy szál pisztolya, az is „balra hord”, de ő mégis pontosan céloz vele, szinte megnyugtató, ha rávetül alakjára a valóság halovány árnyéka, azaz harc közben ő is megsérül, de a jó győzelmének folyományaként nyilván túléli sebesülését. Nézzük, nézzük, és újra nézzük a férfias krimiket, az egzotikus tájakon, erődítményromok labirintusaiban, tágabban: a világegyetemben zajló férfias-nőies kalandokat, valamint a kimondottan nőiesnek tartott szappanoperák intrikáit, és közben már nagyon nehéz a fogyasztói befogadás esztétikai fogalmáról szót ejteni, legalább arról, hogy melyik oldalt választjuk a szembenállók közül, csak remélni lehet, hogy a „jó”-val azonosulunk. Első látásra furának tűnhet, hogy a három műfajt együtt említem, de a végeredmény szempontjából azonosságot mutatnak: a sárkányölő népmesei hősök, majd a 18. századi regénybeli boldogító igenek óta – úgy nagy általánosságban – reménykedünk a jó (minimum erkölcsi) győzelmében.
Napjaink lélektani szaknyelvében két fogalom is felbukkan az említett harcosok – a valóságos életben persze jámborabb arculattal járnak közöttünk – egyéni vonásainak meghatározására: szükség-én és jellempáncél. Igazából mindig ugyanaz a klisé húzható rá ezekre. A magányos harcosnak több az ellensége, mint a barátja, bár ez utóbbiból is akad egy-kettő (több nemigen). Mindenki igyekszik őt eltenni láb alól. Jóformán eszébe sem jut, hogy őt is megértheti valaki, ezért nem kér segítséget, sőt elhárítja, ha valaki fölajánlja. A magányosságát a gyanakvás növeszti áthatolhatatlan bozóttá. Elképzeléséhez rögeszmésen ragaszkodik, így vesz magára jellempáncélt, és kórosan dédelgeti maga alkotta szükség-énjét.
Kedves Olvasóm! Jó volna most azt mondani, főleg a magát kulturális elitnek tartó, erőszakos tankhadosztály fülének szánva, hogy mindez csupán a szubkultúra világa. Ám tagadhatatlanul „jó” benne az, hogy ott a végén minden a helyére kerül (a számtalan halott is), és nagy megnyugvásunkra a magányos harcos sorsa jóra fordul. A filmekben legalábbis így van, de hogy az életben hogyan történik, az bonyolultabb. Az életben ugyanis az a baj, hogy egyre seregesebben fordulnak elő a magányos harcosok, akik szinte kivétel nélkül mind olyanok, mint mindenki más, közöttünk járnak, és hősies elszántsággal eszik feltételezett ellenségeik életét, meg a sajátjukat is, ahelyett, hogy megmentenék. Le nem vetnék magukról a megszokott jellempáncélt, bármilyen viseltes is lett légyen. Beleégett a bőrükbe. És az a bizonyos csodálatos „jó” is mindenki számára mást jelent. Ha tehát kilépünk a filmek és regények fiktív világából és felocsúdva körülnézünk a saját környezetünkben, lépten-nyomon találkozhatunk hús-vér alakjukkal. Vannak, akik egyszerűen „csak” harcosok, és nem is tudják magukról, hogy azok. Mások némi rátartisággal kizárólag önmagukat képzelik annak. Ilyen például a jellempáncélba öltözött hivatalnok, amikor az íróasztala előtt kígyózó sokfejű sárkányra tekint, ezért aztán fel sem ismeri az előtte álló, kérelmét félénk dadogással előadó igazi magányos harcost, aki éppen egy egyedül élő öreg, akinek gyermekei a jobb megélhetés ürügyével eltelepedtek hazulról, vagy a közelben élnek, de csakis saját magukkal vannak elfoglalva, s akinek most hősi szükség-énje egyedül küzd a hivatalosság közömbös emberevő óriásával. Azért suttog hebegve, mert amúgy fél a visszautasítástól, szégyelli, hogy magányos. Azért kiabál, mert nem mutatkozhat tehetetlennek, mert akkor kihasználják, meglopják, az életére törnek. Felölti hát jellempáncélját, gondolatban összeszámlálja vagyonkáját, a piacra készül megküzdeni a kofával is egy marék zöldségért. Majd ő megmutatja, hogy nincs szüksége senkire, különben is siet, nemsokára kezdődik kedvenc sorozata a tévében. Vajon számukra bezárult a kör?! Magányos harcosok – én hősnek nevezem mindkettőt, de ez nem szokás. Ők mi vagyunk: azok, akiket kisembernek, közembernek neveznek, vagy meggondolatlanul, nemegyszer bántó éllel egyszerű embernek titulálnak. Névtelenül, amolyan számadatként a politikai beszédekben nyerünk fontosságot, amikor is valaki harsány pátosszal állítólag azért küzd, hogy nekünk jobb legyen. Mihez viszonyítva jobb? Páncélozatlan álmainkban – ellenségképek helyett – olykor megjelenik egy barátságos, békés táj, benne a nagycsalád és mindenki mindenkinek szeretetteljes jó reggelt, majd napnyugtával szép álmokat kíván… olyan vigasztaló, hogy közben nem is marad idő tévésorozatok előtt bambulni.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
