borús égbolt
Volt egyszer egy…
… halandzsa, ami tömeglelkesedésbe torkollt. Az alább következő történetet olvasva, a józan észre apellálva hetykén mondhatjuk, hogy minket aztán nem vágtak volna át, de sajnos csak azért az elbizakodottság, mert nem voltunk ott a tömegben. Gustave Le Bon (1841–1931) francia szociálpszichológus a tömegpszichológia egyik megalapozója A tömegek lélektana című 1895-ben megjelent könyvében egy meghökkentő eseményt mesél el. A történet szerint egy népszerű színész fogadott a barátaival, hogy a szónoklatával kiváltja egy nagyszámú hallgatóság lelkesedését, noha beszéde minden értelmet nélkülöző halandzsa lesz. A fogadást megnyerte, mert bár beszéde zagyva szövegből, összefüggéstelen szóhalmazból állt, néhány szó mindig világosan kivehető és hangsúlyosan ismétlődő volt benne: haza, nemzet, becsület, zászló. Ezeket keverte a sületlen süketelésbe. Hallgatói fergeteges tapsviharral jutalmazták, hiszen mindenki csak azt hallotta, ami számára fontos volt. Le Bon következtetése: „Aki vezetni akarja a tömegeket, annak az érzelmeire és sohasem az értelmére kell hatnia.” Le Bon azon a véleményen volt, hogy az egyén, még ha egyénileg az elitkultúra birtokosa is, a tömegben könnyen elveszti a kritikához való érzékét és akár primitív módon is viselkedhet. Igaz, gyakorlatilag bárkit megérinthet a tömeglelkesedés, tömegvélemény, a kötelezőnek kikiáltott érzések is, mint amilyen a felülről irányított hazafiság, a szeretet receptre, a mindenféle ketyerével házhoz szállított gyűlölet és a többi, mert szuverén személyisége elenyészik az állítólagos közösségnek való megfelelés kényszerében. A tömeg tagjaként az egyén hiszékenysége döbbenetes méreteket ölt(het), amikor is érzelmileg teljesen azonosul a feltételezett többséggel, és az a bizonyos „józan ész” alulmarad a „fertőzéssel” szemben. Ezért könnyű a rátermett vezetőknek manipulálni a „célközönséget”. Kedves Olvasóm! Egy kis őszinteséggel bevallhatod, hogy neked is volt már hasonló élményed valamilyen, akár véletlenül is összeverődött tömegben. Gondolj csak vidám dologra – félretéve a nagy horderejű eszméket és nyilvános gyűléseket –, mondjuk, egy színházi előadásra, amikor mindenki nevetett valamin, amit te nem is értettél, de aztán önkéntelenül te is nevetni kezdtél, nehogy „kívül” maradj. Amikor az utánzás felváltja az önállóságot, fokozza a valahová tartozás magánycsökkentő érzését, egyféle érzelmi és gondolkodási kényelmet is közvetít. A borúlátók szerint az emberek különösebb érzelmi erőlködés nélkül és sokkal gyakrabban tudnak egyesülni valakik ellen, mint valakikért. Ez vajon egyben azt is jelenti, hogy könnyebb gyűlölködni és ellenségeket kreálni, mint szeretettel szólni és barátokat találni?! Herbert Marcuse szociológus (1898–1979) a „mindenki azt szeresse és utálja, amit mások” elvét az álszükségletek hihetetlen szaporaságával és a reklámok lélektanával illusztrálja. A technikai fejlődésre építő társadalmi rendszer az anyagi haszon növelése érdekében olyan álszükségleteket teremt, amelyeket reklámmal fogadtat el a tömegemberrel. Jólétet, kényelmet és ezzel együtt boldogságot ígér, de amit nyújt, az kizárólag a vásárlás és a fogyasztás vágyteljesítése. Tény, hogy a tömegkommunikáció annyira befolyásolja a közvéleményt, hogy az emberek ma életcélként fogadják el a javak mind nagyobb mennyiségű megszerzését. A kulcsszó, ezek szerint, ugye, nem is a „gyűjtögető életmód” – ami modern világunkban eddig soha nem látott virágkorát éli –, hanem az „életcél”. Magasabb régiókból alábbszállva állíthatjuk, hogy ez áthatja a társadalom minden szeletét és minden elképzelhető tárgyat is, ez utóbbiak közül leginkább az újakat, amikkel úgyszólván kötelező lecserélni a régit. A régi pedig marad a kevéspénzűeknek vagy a szemetesnek. Hogy csak egy nagyon is a földön járó példával éljek: valamikor az öltözködésnek nagy általánosságban gyakorlati haszna volt (leszámítva persze a gazdagok pompáját), ma a turkálók bárkinek lehetővé teszik, hogy olcsón, netán csupán a szerzés öröméért nagy mennyiségű ruhaneműt halmozzon fel, amit aztán soha nem is használ. Csak részben igaz, hogy a ruha nem ment kárba, mert újrahasznosították, vagyis eladták–megvették. Meg aztán ebben a bármit megvásárolni, felhalmozni, amihez hozzájuthatok-rohanásban mi haszna egy családi, otthoni „turkálóban” száz használt ingnek? Ja, igen, ha valaki szalagokra csíkozná, rongyszőnyeget szőhetne belőle. De nem teszi, mert az is van a boltban. A minap több méter rongyszőnyeget úgy dicsért az eladó, hogy ez mind garantáltan új méteráruból, géppel szabdalt anyagból készült. Nevezhetjük nosztalgiának a megszerzését, helyi szuvenírnek, még akár hagyományápolásnak is… de már csak nevében „házi”. Eszembe jut, hogy a nyolcvanas években itthon sok-sok ajtó előtt nylon tejeszacskókból készült, horgolt-kötött lábtörlő hirdette a gondos háziasszony ügyességét. Vajon mikor készült az első nagyüzemi lábtörlő?! Természetesen, hogy kinek mi (ki?) a lábtörlő, abba nincs beleszólásom.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
