kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Viszlát, iskolapad, hátizsák és ellenőrző...
Fényképkészítés, kicsengetési és bankettruha, papír zsebkendő, virágcsokrok? – megpróbáltam felidézni, mi jut eszembe először a kicsengetésemmel kapcsolatosan. Nagyjából ezek a dolgok.
Ha keresgélek még az emlékeim között, akkor az utolsó osztályfőnöki óra búcsúzkodós hangulata és a szüleim várakozással teli arca jön még elő mint érzet ezzel a nappal kapcsolatosan. A bankettről néhány jelenet, az asztaltársaság, az angol keringő. Aztán az érettségivel járó izgalom, aggódás jut eszembe.
Az érettségitől az egyetemi felvételiig homályosak, zavarosak az emlékeim: kötéltáncosként próbáltam újra stabilitást nyerni magamnak, az elveszített középiskola helyett egy új közösséghez tartozni. Mindenki ezt tette körülöttem, mindenki erről beszélt.
– Te hová felvételiztél? Na, melyik egyetemre jársz ősztől? Kinnlakásba vagy bentlakásba mész? – kérdezgették mindenfelől, és én szerettem volna érdemben válaszolni, különben ott maradtam egyedül a kétségeimmel, magamra hagyva a bizonytalanságommal. Társaim másokkal beszélgettek, olyanokkal, akiknek volt minderre válasza.
Gyors váltás volt ez! Alig három hónap alatt fenekestül felfordult az addigi megszokott életem, új városba kerültem, új egyetemi társak vettek körül, idegen tanárok. Én pedig ott akartam lenni, nem lemaradni a társaimtól, része lenni az új fejezetnek, az egyetemi éveknek. Mennyire volt ez tudatos, megfontolt, higgadt időszak? Semennyire sem! De erre is csak most jöttem rá, utólag szemlélve akkori önmagam.
A tudatosság később érkezett meg az életembe. Mit hozott magával? Nyugalmat és önbizalmat. Azok a tárgyak pedig, amelyeket a középiskola végén olyan örömmel dobtam a sarokba, kicsit másként, de visszaszivárogtak az életembe: az ellenőrzőt jegyzetfüzetre váltottam, hátizsákom is van újra, nagyon szeretem, sokat hordom. Az iskolapad helyett pedig képzésekre és különböző, a személyiségemet fejlesztő tréningekre járok.
Pál Bíborka
.jpg)
