Visszazuhanni a román valóságba
Ha az ember huzamosabb ideig tartózkodik külföldön, akarva-akaratlanul is folyamatosan összehasonlítja a külföldi életkörülményeket a hazaiakkal. Nekem is volt erre lehetőségem, hiszen majdnem két évig tartó külföldi életem során átlagban félévenként egy-két hétre látogattam haza.
Vannak olyan dolgok külföldön, amikhez annyira hozzászokik az ember, hogy aztán hazatérve azon morgolódik, miért nem tudja levetkőzni, mert végre itthon már a megszokott mederben zajlik minden. Jó példa erre az, amikor gyalogosként az angliai közlekedési szabályoknak megfelelően még mindig előbb jobbra nézek, holott az autók legtöbb és jó esetben balról jönnek. Nem kerültem még egyszer sem életveszélybe, de nagyobb forgalom esetén bizony veszélyes figyelmetlenül belépni az autók elé.
A buszozás pedig külön tortúra. Angliában két év alatt buszoztam annyit, amennyit itthon életemben összesen, és hozzászoktam ahhoz, hogy elég gyakran, hozzávetőleg 10 percenként, ünnepnapokon félóránként járnak a buszok. Nagyon jó az összeköttetés nemcsak a városi buszok esetében, hanem a kisebb települések között is. Bezzeg itthon – szokták mondani, és én sem mondhatok mást. Busszal közlekedni – függetlenül attól, hogy Szentegyházára vagy Budapestre szeretnénk eljutni – hosszas szervezést, egyeztetést igényel. De nem is ez a legrosszabb benne, hanem inkább az idő, ami az utazással elmegy. Marosvásárhely és Csíkszereda között a 150 kilométeres távot átlagban 4 óra alatt teszi meg az autóbusz. Newcastle-ből Londonba a 450 kilométert 6 óra alatt tettük meg. Ha jóval drágábban, de vonattal mentünk volna, akkor 3 és fél óra lett volna az út.
Lelombozó élmény úgy visszazuhanni a román valóságba, hogy az ember a kétórás repülőút után le kell zötykölődje a négyórás buszozást is, hogy végre hazajusson. Egy ilyen hazalátogatás során Szovátán maradt párom és családja már rég megették a születésnapi ünnepi vacsorát, amikor én még a Tolvajos-tetőn ereszkedtem befelé a busszal Csíkba.
Márk Boglárka